Az ő tengerük a mi tengerünk is

Jiří Menzel, a Szigorúan ellenőrzött vonatok Oscar-díjas rendezője pályája során most először dokumentumfilmet forgatott.

„A ti tengeretek a mi tengerünk” harmincperces alkotás, amelyet a Horvát Televízió felkérésére komponált Jiří Menzel. Operatőre (Dragan Ruljanči) és forgatókönyvíró társa (Dagmar Ruljanči) a prágai Filmművészeti Főiskolán végzett, de a film „főszereplőjét”, a dalmát tengerpartot is jól ismeri a neves cseh filmes, hiszen az elmúlt évtizedek során többször is nyaralt ezen a tájon.

Gyerekként nem volt lehetősége a tengerhez utazni, meséli Jiří Menzel. A vasfüggöny miatt nem hagyhatta el szülőföldjét. Így hát Prága külvárosában álmodozott a tengerről. Kivitt az udvarra egy fából készült mosóteknőt, kevés vizet és némi sót tett bele, majd fürdőnadrágban beleült, és élvezte azt a kevés napfényt, amelynek sikerült áthatolnia a sűrű szmogfelhőn.

„Két dokumentumfilmre kértek fel Zágrábban. Dubrovnikról szóljon az egyik, mondták, mutassam meg, milyennek látom a várost, a másikban pedig azt meséljem el, hogyan fedezték fel a csehek Dalmáciát. Több mint százötven évvel ezelőtt ugyanis, még mielőtt közös államot alkottunk volna az Osztrák–Magyar Monarchia határain belül, néhány kalandos természetű cseh eljutott a dalmát tengerpartra, és megtetszett nekik. Rájöttek, hogy ugyanolyan szép, mint a francia Riviéra. A helybeliek erről mit sem tudtak. Bárányaik ugyan voltak már, finom boraik még nem, a tengerről pedig azt tartották: abba csak a szamár megy be. Mármint, hogy a fürdés a szamárnak való. A találékony, üzleti szellemmel megáldott csehek előbb nyaralókat vásároltak a tengerparton, majd üdülőhelyeket, szállodákat és szanatóriumokat építettek, úsztak és sütkéreztek, idővel pedig népes turistacsoportokat csalogattak Csehországból az Adria partjára. De még mielőtt a turista szó divatba jött volna, a helybeliek csak csehekről beszéltek. Ők voltak ugyanis az első külföldi turisták azon a tájon. Később már tömött Škodáikkal utaztak a horvát partszakaszra, hogy ott kempingezhessenek. Aztán ott is maradtak, és halálukig ott éltek. Tito sajnos mindent elkobzott tőlük, így nyugdíjas éveiket szegénységben élték. A horvátok tehát a csehek révén ébredtek rá, hogy a tenger kínálta előnyöket hosszú évtizedekig kihasználatlanul hagyták, és gyorsan szállodákat, panziókat nyitottak. A mosóteknős sztorit én találtam ki, de hagyjuk meg az illúziót.”

Miközben a csehek kezdettől fogva remekül érezték magukat Dalmáciában, a helyiek között el is terjedt a napon sütkérezőkről, hogy „élnek, mint a csehek”. S amíg ők félmeztelenül lubickoltak a vízben, a helyiek csak ruhában merészkedtek be a tengerbe. Jiří Menzel azonban nem Dalmáciában, hanem Észtországban látta meg először a tengert.

„Egy filmküldöttség tagjaként jutottam el Moszkvába, onnan vittek el bennünket Leningrádba, és ott mondta valaki, hogy ugorjunk át Észtországba. Egy napot és egy éjszakát töltöttünk Tallinban, nagyon megtetszett a város, olyan volt, mint egy kisebb Prága. Az üzleteken nagy betűvel álltak az orosz feliratok, s alatta jóval kisebb betűkkel ugyanaz volt olvasható észt nyelven. A protektorátus idején ez volt Prágában. Felül a német, alul a cseh felirat. De Tallinban akkor, amikor ott jártunk, ha valaki oroszul szólalt meg, senki nem válaszolt neki. Az idegenvezetőnk egy nagyon intelligens úr volt, író és nagy utazó, meg is látogattam őt az otthonában. Apja még a háború előtt Észtország nagykövete volt Párizsban. Aztán elvitték Szibériába, munkaszolgálatra, és ott is halt meg. Érdekes hasonlatot vont a fia Csehország és Észtország között. Azt mondta: mindkét ország a háború után alakult, 1938-39-ben, de az oroszok miatt voltaképpen meg is szűnt létezni. Sokáig leveleztem az úrral, aztán a bársonyos forradalom után egy évvel felhívott telefonon, hogy itt van Prágában, és szívesen találkozna velem. Akkor már ő volt az észtek köztársasági elnöke.”

Dalmáciára visszatérve Jiří Menzel a rá jellemző fanyar mosollyal jegyzi meg: hosszú évekbe telt, míg eleget tudott tenni a horvátok meghívásának. Már 1970-ben várták őt Dubrovnikban, hogy az ottani nyári játékokon rendezze meg a Hamletet, de nem utazhatott. Nem kapott rá engedélyt, bár az ottani kommunisták is szívesen látták volna. Tíz évvel később mehetett először, amikor ottani vendéglátói büszkén vezették őt a város kőfala mellett, s mikor a város kapujához értek, meg is jegyezték, hogy: „Ezt az apáink építették.” A partizánszobornál pedig csak annyit mondtak: „Ezt mi állítottuk.”

„A Dubrovnikban megrendezett Hamlet után az előadás színészei hívtak el később Zágrábba, hogy ott is dolgozzak velük, s mivel készpénzben nem tudott fizetni a színház, egy hét dubrovniki nyaralás volt a jutalmam, de teljes ellátással. Én pedig minden alkalommal más helyszínt választottam, és mindig más hölggyel utaztam. Kellemes nyarak voltak.”

A Dubrovnikról készített félórás dokumentumfilm pár héttel ezelőtt a turisztikai filmek fesztiválján nyert díjat Karlovy Varyban.

„Egyszer egy interjúban megkérdezték tőlem, hol töltöttem a legszebb nyarakat. Eszembe jutott a dalmát tengerpart, és megneveztem a helyet, majd hozzátettem: láttam a tévében, hogy a háború mennyire tönkretette, ezért már nem is vágyom oda vissza. És, hogy mennyire sajnálom. Két héttel később felhívott egy Prágában székelő horvát utazási iroda vezetője, és felajánlotta, hogy elvisznek egy hétre Dubrovnikba, de miután hazajövök, cserébe mondjam el egy interjúban, hogy már rendben van a város, és ugyanolyan szép, mint régen.”

A horvát közönség még nem láthatta a Dubrovnikról készült dokumentumfilmet, amelyet Csehországban már díjaztak, Jiří Menzelnek azonban ez is kevés ahhoz, hogy újabb munkát vállaljon ebben a műfajban. A dokumentumfilm, mint mondja, azért nehéz számára, mert hiányzik belőle a történet.

„Nekem kellett kitalálnom, hogy miről forgassak. Soha nem tudtam, mivel folytassam, amit elkezdtem. Szerencsére remek munkatársaim voltak, egyedül a vágással volt gondom. Rengeteg anyagunk volt, fél évembe telt, míg meg tudtam vágni. Szörnyű volt. Azt hittem, sosem érek a végére.”

Arra a kérdésre, van-e kedvenc tengere, a következőt válaszolja:

„Dalmácia gyönyörű, és van egy óriási előnye: közel van. Engem mégis Thaiföldhöz kötnek gyönyörű emlékek. Van ott egy kis sziget, ahol csak mi voltunk négyen. Olinka és én, plusz két barátunk. Ez most a legnagyobb vágyam: mielőbb visszamenni oda.”