Az eretnekség reneszánsza

Nem tudom, a mai egyetemisták között van-e kultusza az olasz film filozófus poétájának, Pasolininak. A mi körünkben a nyolcvanas években volt. Hogyan is fogalmazhatnék pontosabban? Volt kultusza, de nagyobb lett volna, ha lehetett volna. Még pontosabban azt mondhatnám, kultusza volt, anélkül, hogy ismerhettük volna igazán. Hol volt akkor még a videoterjesztés, hogy egyetlen gombnyomással bármikor képernyőre varázsolhattuk volna a zseniális mestert, aki kívül-belül lemezítelenítette az embert, az egyszerű halandót, hogy megszabadítsa attól a természetes emberi egót elfojtó álszent álarctól, azoktól az álságoktól, amelyeket rárakott a sötét középkor, s a lecsupaszítás módszerével eljusson ahhoz az őstípushoz, aki még nem hajolt meg a történelmi egyházaknak, s akinek viszonyulását a természethez, embertársaihoz, az élethez a pogány, szabad érzékiség határozta meg. Filmklubok voltak csak, amelyekbe az akkor már lezárt Pasolini-életművet világnézeti, erkölcsi és szociális érzékenységünkre igencsak vigyázva, szűrve és cenzúrázva beengedték az illetékesek. ĺgy láttam először a világ minden mocskát elviselő anya, Mamma Roma és fia, a beilleszkedni nem tudó meg nem értettek Krisztusaként kiszenvedő Ettore megrázó történetét – a film talán azért kapott szabad utat nálunk is, mert a kapitalizmus embertelen arcát mutatta meg. Egyetemi társaimmal egymást tapostuk a pozsonyi Mladosť mozi jegypénztára előtt, hogy bejuthassunk Pasolini mozgóképes újtestamentumának, a Máté evangéliumának a vetítésére. A szellemi gyönyört hozták el a Cinecittában forgatott tekercsek, igaz, olyan minősíthetetlenül rossz kópia jutott el Pozsonyba, hogy a bibliai idézetek, Jézus tanítása, a szöveg szinte követhetetlen volt a szalag szinte folyamatos vágása és ragasztása miatt. Nem sokkal több, szinte csak ennyi volt Pasolini, kiegészülve néhány újságcikkel, meg ki tudja honnan szerzett, szájról szájra terjedt, a Mester nagyságát, merész tabudöntögetését, egyedüliségét, konok kiállását, eltántoríthatatlanságát hirdető história. Akkor, a nyolcvanas évek elején nagyrészt legendákból építettük fel a kultuszt. A fokozott tisztelet és hódolat talán nem is abból fakadt, hogy felfogtuk és értettük azt a mozgóképes művészi megnyilvánulást, amellyel Pasolini megteremtette a megtisztító eretnekség reneszánszát – ahogy én nevezem magamban művészetének esszenciális erejét –, hanem hogy valami olyasmiről mutatott képet, ami nálunk eszmeidegen, ezért rossz irányba fantáziaizgató, a hirdetettnél és megköveteltnél más világnézeti szférákba emelő volt. Pedig akkor még nem ismertem a test ördögéről szóló trilógiáját, a Dekameront, a Canterbury meséket és az Ezeregyéjszaka virágát, sem a Salót. Hogy is engedték volna vászonra ezt a vadállatiasságunkat kiteregető, a terrorról, a leigázás élvezetéről minden prűdség nélkül, vérfagyasztó és gyomoremelő képekben valló opusát, hiszen mementóként idézhette volna a hírhedt munkatáborokat, és a szabad szellem elnyomására szervezett – rejtett, álcázott vagy nyílt – formában alkalmazott erőszakot?!

Nem tudom, hogy a mai egyetemistáknak ugyanolyan kultuszt jelenthet-e Pasolini, mint jelentett nekünk. Nem vagyok ugyanis biztos abban, hogy ma, amikor már semmi akadálya nem lenne, hiszen hozzánk is érvényes Pasolini világútlevele, és nálunk is szabadon közlekedhet vászonról vászonra, lehet-e még kultusz ő, a világ filmtörténetét puritán, de igen kemény gyémántokká csiszolt mozgóképes kincsekkel gazdagító látnok. Érti-e vagy egyáltalán akarja-e érteni szellemiségét, képi nyelvét és poétikáját az a nemzedék, amelynek humán műveltségére, vizuális kultúrájára a piac- és anyagiérték-orientáltság vet árnyékot.