Az élet szemkápráztató színei

A világ legismertebb természettudósa, mindannyiunk kedvenc biológiatanára múlt szombaton ünnepelte 95. születésnapját, de két évtizedet nyugodtan letagadhatna. És ugyanolyan lelkesen járja Costa Rica esőerdőit, vagy Ausztrália szavannáit, mint számtalan korábbi filmjében. De vajon tud-e újat mutatni az állatok életével, viselkedésével kapcsolatban, vagy a tavaly készült széria (A Life in Colour – Az élet színei) csupán a technika vívmányainak ünneplése és az eddigi tévés biológiaórák anyagának átismétlése. 

Nos, ha önök tudták, hogy egyes halfajták sokkal több színt látnak, mint mi, a pillangók képesek érzékelni a számunkra láthatatlan ultraibolya spektrumot, a dzsungelben élő békák pedig színükkel ijesztik el a ragadozókat, akkor bekarikázhatják maguknak az egyest. Mi, átlagos tanulók viszont rengeteg információt kapunk, érthetően, izgalmasan, szinte játékosan tálalva, ezért alig érzékeljük a mennyiséget. És azt is láthatjuk, amit az állatok látnak – ilyesmire még nem nagyon volt példa a természetfilmes műfajban. 

Egy narancssárga-barna csíkos tigris lopakodik a békésen legelésző szarvasok felé. Szinte kiabálnak a színei. De az embernek három színreceptora van, a patásoknak viszont csak kettő, ezért nem képesek megkülönböztetni a vörös és a zöld árnyalatait. A tigrist zöldnek látják, azaz szépen bele tud olvadni a környezetébe. Én először hallottam erről, mint ahogy eddig naiv módon azt hittem, a rét virágai nekem nyílnak, az én kedvemért olyan színesek. Pedig csak a méheket akarják magukhoz édesgetni, hogy őket válasszák, őket porozzák be – ami a virágok számára az életet jelenti. 

A képsorokon főleg olyan emlősöket, egzotikus madarakat, ritka halakat, rovarokat láthatunk, amelyeket élőben sosem. Akad jó néhány faj, amelyek az itteni állatkertekben is megfigyelhetőek, csak hát más szemmel fogjuk nézni őket ezentúl. Rögtön az első rész első perceiben például egy hímpáva tárja szét farktollazatát, hogy elcsábítsa a nőstényt. Aki még nem látott élőben ilyet, sürgősen írja fel a bakancslistájára, mert az élmény szavakkal nehezen kifejezhető, és videózni sem nagyon érdemes, hacsak nem egy Attenborough-film kedvéért kifejlesztett kamerával dolgozunk. 

A háromszor egy óra úgy elröpül, mint verébraj a csúzli elől. Az első rész arra fókuszál, hogyan hívják fel magukra a figyelmet színük segítségével az állatok (és azok a fránya virágok), a második rész témája a szín mint a túlélést segítő álca, a harmadikban pedig a trükkös színekkel foglalkozik Attenborough, és beleshetünk a kulisszák mögé. Megtudhatjuk, hogyan működnek a legkorszerűbb kamerák, amelyek ultraibolyán túli tartományokat is megmutatnak, elképesztő nagyításokra képesek, és a kolibri szárnycsapásait is le tudják lassítani. 

Persze eddig is tudtuk, hogy a természetfilmek operatőrei hosszú napokat töltenek hason fekve a fűben vagy a jeges vízben, míg sikerül lefilmezniük azt, amire (akire) vártak, és még a nevüket sem jegyzi meg senki. Azt viszont csak sejtettük, hogy ők maguk is lelkes természetvédők, állatbarátok, túrázók, kalandorok, alaposan utánaolvasnak az általuk forgatott jelenetek szereplőinek, és életük álma teljesült, amikor Attenborough kiválasztotta őket erre a munkára. 

A sorozat szokás szerint a BBC részére készült, de szerencsére átvette a Netflix, ahol magyar felirattal is látható. 

Az operatőrök mellett a vágók munkája is elismerést érdemel. A narrátor-rendezőt, Sir Davidet pedig csak csodálni lehet. Nem valahonnét a távolból, egy karosszékből irányította a munkát. Minden helyszínen feltűnik, közel megy az állatokhoz, amit nyilván nem egy-két csapóval vettek fel, és csillogó szemű gyerekként élvezi a pazar színeket, amelyeket tévénéző eddig nem láthatott. Még arra is ügyel, hogy miután a megfigyelt madár, pillangó vagy rovar becserkészte szíve választottját kihívó színei segítségével, magát az aktust már ne mutassa meg. Az ugyanis már nem tartozik ránk, ahogy az sem, hogyan marcangolja szét prédáját a ragadozó. Ezekkel a gesztusokkal jelzi, hogy számára minden földi lény egyenrangú, hogy a legparányibb rovart is tiszteli. 

Én a magam részéről még valamit érzek a képsorok mögött, de lehet, hogy csak azért, mert láttam Sir David előző, vészjósló szériáját pusztuló bolygónkról, az emberiség szomorú jövőjéről. Ezeket a filmek fájdalomdíj gyanánt is kaptuk tőle. Hogy csodáljuk a természet tökéletességét, az élet színeit. Amíg lehet.