Az éjszaka gyermekei

A remény is ugyanaz, mint régebben: talán a reggel mást hoz, változást, kiteljesedési lehetőséget.

Erről szól Ofka és Ubr története Az éjszaka gyermekei című új cseh filmben, amelyet idehaza a napokban mutattak be. Ofka elvégezte a középiskolát, de a gyerekkorból még nem akar kilépni, elodázná még, amíg lehet az önállóvá válást, ezért a továbbtanuláshoz nem fűlött a foga. Rajzolgatott ugyan, talán jól is, nem tudni, hiszen nem méretett meg, mert tehetségéhez nem társult ambíció. Minden továbbtanulási lehetőségnek hátat fordított, mivel hiába biztatták azzal, hogy legalább megpróbálhatna bizonyítani az életben. Az efféle megjegyzésekre azzal vágott vissza, hogy ne kérjenek tőle ilyet, hiszen nem tartozik ő bizonyítással senkinek. (Addig már nem hord el a tudata, hogy esetleg önmagának.) Talán mert elvakítja a szerelem, hiszen ott van Míra, a fiú a házból, aki viszont elhúz Ofka legjobb barátnőjével, Martinával. Nem azért, mert jobb nő, vagy mert jobban szereti, hanem mert Martina nem olyan ciki, mint Ofka. Martina életrevalóbb, jobban meg lehet vele jelenni, beilleszkedőbb és simulékonyabb. Ofka lázadó, letargikus, lemondó, cél nélkül, az aznapnak él. Felhagyva rajzos terveivel a nem túl jövedelmező családi éjjelnappali kisboltban vállal eladói állást.

Ám itt van a szomszéd srác, Ubr, aki Ofka férfi alteregója; ezért Ofka nem is veszi őt fiúszámba, kedveli őt, mint a bátyját, mert kedves srác a szomszédból, de nem több. Ubr viszont teper, ezerrel ráhajt a lányra. Megjelenik egy bődületes sapkában, ami elárulja, ő is – akárcsak Ofka – nem e világra való, valamiféle eltévedt, álmodozó földönkívüli. Gyermekkori álmait álmodja tovább ő is. Álmában Ofka volt a királylány, ezért most, a kamaszkoron túl le akarja őt szakítani. De Ofka nem hagyja magát, pedig a fiú mindent megtesz érte, még egy menő tárlatmegnyitóra is elviszi. Ami balul sül el, mivel Ofka rádöbben a művészpalánták között téblábolva, hogy a művészet nem az ő világa, mert ahhoz tanulni kell. A kiállító művészeknek iskolájuk van és papírjuk arra, hogy alkotóként érvényesüljenek. Ő, bár a szülei, nővére és sógora is támogatná, meghúzza magát az éjjelnappaliban, s csak azt nem érti, miért nem jut előbbre, miért nem tud kitörni a gyermekkor féltve őrzött kellékei közül. Csak azt érzi egyre reménytelenebbül, hogy vakvágányra jutott, s neki is mint körülötte mindenkinek, kisiklott az élete. Példa se lebeghet előtte, hiszen a szülei is félresiklottak a karrierjükkel és érzelmi világukkal egyaránt, s csak cipelik magukkal elégedetlen életüket.

Ahogy Michaela Pavlatová a pozsonyi sajtóvetítés után tartott tájékoztatón elmondta, a filmet Letargia munkacímmel forgatták, arról, hogy a főszereplő, Ofka egy lesújtó felismerésre döbben rá. Arra, hogy értékek nélkül létező, üres közegben és világban – letargiában él. A rendezőnő arról is beszélt, hogy ez nem az a film, amely beszippantja a nézőt, és sodorja magával. Erre a filmre külön receptorok kellenek; a nyitottság jelenthet kulcsot ahhoz, hogy a beleélés létrejöjjön.

Ezzel a mechanizmussal nincs is hiba: a beleélés könnyedén megtörténik. Mivelhogy a kopasz énekesnő továbbra is ugyanúgy fésülködik, s az éjszaka gyermekei, a „tévelygők” is ugyanúgy álmodnak és álmodoznak – hamar rá kell döbbennünk, hogy a film rólunk szól. Mi voltunk és vagyunk az éjszaka gyermekei nap mint nap helyünket keresve, tévelyegve. És teljesen mindegy, hogy szerencsénkre – miként a filmben elhangzik – nincs háború, és nem kell banánért sorakoznunk, mint Ofkáék szüleinek, azért még maradtak, vannak hiányosságok, amik miatt az új társadalmi körülmények között nem érezzük jól magunkat, vagy nem találjuk a helyünket. Mint Ofka, Ubr és az az apró gyermeklány, aki sorra dézsmálja meg a válltáskákat a zsúfolt tömegközlekedési eszközön zötykölődve. S aki kivert kutya módjára jelzi felénk a film utolsó kockáin, hogy még nem kóstolhatott bele a jóba. Az éjszaka gyermekeként jött a világra. Éjszakai letargia kevés fénnyel. Ezt mutatja Michaela Pavlatová mozija. Nincs rózsaszín szemüveg.