Az egzotikum teszi élvezhető, elgondolkodtató, helyenként szórakoztató alkotássá

Ismerkedés JapánnalAz egzotikus dolgok vonzóak számunkra. Az ismeretlen távoli, főként távol-keleti kultúrák filmes láttatása mindig is hatással volt a mozilátogatókra. Ezeknek a kultúráknak a felkutatása különösen az elmúlt években jött divatba. Különbséget kell azonban tenni a Japánról készült filmek közt is: nem beszélhetünk egy szinten a japán rendezők és a nem japán, értsd európai vagy amerikai alkotók filmjeiről. Bár az utóbbi időben egyre több japán rendező munkája került el a nyugati filmpiacra, Japánról, annak kultúrájáról, életéről a legtöbbet mégis nyugati rendezők filmjeiből ismerhetünk meg.

Érdekes és természetesen logikus, hogy egy ismeretlen kultúra, annak hagyományai, mindennapjai egészen másként rezonálnak a mi szemünkben, mint az őslakosokéban. Ami számukra legtöbbször természetes, hétköznapi és bevett szokás, az számunkra sokszor megmosolyogtató bizarr és furcsa egzotikum. Talán erre legjobb példa a francia Gérard Krawczyk komédiája, a Wasabi Jean Renóval a főszerepben. De most nem erről a fergeteges komédiáról írnék, hanem egy sokkal nehezebb fajsúlyú melodrámáról. Sofia Coppola Elveszett jelentéséről, mely a közelmúltban elég nagy port kavart nemcsak filmes berkekben, hanem a kritikusok és a nézők között is.

Sofia Coppola – bár ez már a második filmje – újoncnak számít a filmszakmában. Ám nem tapasztalatlannak, hiszen ereiben a Coppola klán vére csörgedezik. Bár első filmje csúfosan megbukott, második munkáját mindjárt több (4) Oscar-díjra is jelölték. Igaz, végül csak egyet kapott meg, a legjobb eredeti forgatókönyvért járót.

A film története egyszerű: anynyira egyszerű, hogy szinte már unalmas is lehetne, ha nem Japánban játszódna. És ez az egzotikum menti meg az egyszerű történetet, és teszi a filmet élvezhető, elgondolkodtató és helyenként szórakoztató alkotássá. De az Elveszett jelentés nem csak a mai Japánról szól. Nemcsak arról a modern Japánról, amelyet még nem ismerünk, mert emlékeinkben és elképzeléseinkben csak a pagodák, teaházak, gésák, szupermodern felhőkarcolók, száguldó gyorsvonatok jelentik Japánt, hanem arról az országról és lakóiról is, amelyről, illetve akikről csak a bennfentesek tudnak Nyugaton. Sofia Coppola egy hónapon át rótta operatőrével a Japán főváros negyedeit, hogy történetének eredeti, dokumentumjellegű hátteret biztosítson. A filmben szereplők nem statiszták, hanem civil lakosok – a főbb szereplőkön kívül mindenki saját magát alakítja. Ezért is kapunk tiszta, valódi képet, dokumentumot a mai Japánról. A film nem kritizálja azokat a számunkra furcsa és ismeretlen szituációkat, melyek a főszereplőket komikus helyzetbe sodorják. Japánt úgy mutatja be, ahogy ma létezik: a maga furcsa divathóbortjaival, karakoe show-jaival, európaias szállodáival, hagyományőrző viselkedésével.

Japánt a két főszereplő, egy középkorú, életunt hollywoodi színész, Bob (Bill Murray) és egy fiatal, friss diplomás ifiasszony, Charlotte (Scarlett Johansson) szemével ismerjük meg. Az idegen környezetben nemcsak egymással ismerkednek meg, hanem alkalom adódik számukra, hogy a más viszonyok között önmagukat is mélyebben megismerjék, s hogy újraértékeljék az életüket. Kialakuló kapcsolatukban mindketten ráébrednek a valóságra: valamit elrontottak, és kimondhatatlan űr van a lelkükben. A filmben talán az a legszebb, hogy az egymásra találás nem végződik szexuális beteljesüléssel, mint azt mindenki elvárná az ilyen kapcsolatok esetében.

Sofia Coppola jól választotta meg főszereplőit: Bill Murray a maga szarkasztikus humorával, flegmatikus fellépésével méltó társa a fiatalka, naivnak ható, de meglepően érzelemgazdag Scarlett Johanssonnak, akiről tudni kell, hogy még csak 18 éves. Mindkettőjük alakítása természetesen hat, nem mesterkélt, nem túljátszott. Ami a film zenéjét illeti, érdekes egyvelege a hagyományos karakoe popnak és a divatos japán dream-popnak.