Az atombomba atyja

Nem az anyagkezelés a lényeg. Még csak nem is a könyv. Inkább az ideák. Az elképzelések, az elméletek, az elvek. Az eszmék. Melyek paradox(on)szerűek, mégis működnek. Igaz, olykor dagályosak. Zavarosak és bonyolultak. Máskor viszont meggyőzőek. Elegánsak, tiszták és világosak. Akárcsak a londoni rendező hatalmas, izzó kazánjában kiégetett vonzó erők és energiák, melyek sajátos képzelgéseket, látomásokat, víziókat eredményeztek. A nézőt a történelem egyik legkülönlegesebb pillanatába rántják, az atombomba megszületéséhez, a világ legnagyobb tudományos lutrijához. Ami nemcsak egy új fegyver, hanem egy új világ.

Az eszelős negyvenes években járunk, a Los Alamos-i bázison, ahol az új keletű birodalom teljes ipari ereje és tudományos újítása össze van kötve. „A fizika és Új-Mexikó, mi? Ki tud tisztán gondolkodni egy ilyen helyen?!” Egy titkos laborban, az Isten háta mögött. Ide koncentrálják három évszázad fizikai eredményét, melynek végtermékei a tömegpusztító bomb… pardon, szerkentyűk. Az égi erők szörnyű demonstrációi, az infernális lángoszlopok, melyeket 1945-ben a siettetés és haladás jegyében, a (politikai) túlélés érdekében (morális aggályoktól sem mentesen) Washington be is vet majd Hirosima (augusztus 6.) és Nagaszaki (augusztus 9.) felett. „Mintha az égen egyszerre ezer Nap fénye tűnne fel, annak tündöklése hasonlíthatna e Nagy Lélek ragyogásához.”

A tudat(hasadás)film középpontja egy törpe titán, a paranoiás, (ön)vádaskodó Cillian Murphy, aki el- és befogadta a figurát. Szétaprózta magát, s elveszett a karakterben. A legjobb értelemben. Az atom szfinxszerű guruja hálás szerep. Nagyot lehet benne domborítani. A címszereplő ismét önmaga lett, csak még jobban, mint korábban. Maga a halál, világok pusztítója. Egy sötét csillag, mely kihűl és összezuhan. Minél nagyobb, minél szebben ragyog, annál nagyobb az összeomlása. Vélhetően komcsi (nem, New Deal-es demokrata), dilettáns, egoista, instabil, neurotikus, nőcsábász és teátrális… A briliáns magától értetődő, szóval az nem – ahogy Leslie R. Groves altábornagy (Matt Damon) jellemzi, a projekt katonai vezetője. Az illusztris Dr. Strangelo… Pardon! Dr. Oppenheimer nem egyszerű halandó. Bár zseni, nem feltétlenül bölcs. Nem mindenkin vannak olyan zsinórok, mint rajta. Vitézkedik a tudománnyal, de azon túl is támogatná a forradalmat, amiből Amerika, köszöni, nem kér. Az neki már megvolt. Rávetül a vörös gyanú, vaj olvad a fején, mégis főnök marad. Építő, alapító, polgármester, seriff, mind egy személyben. Míg szükség van rá. Aztán az árnyékban maradó hatalom (a főintrikust Robert Downey Jr. építi le) tőrbe csalja, kifacsarja, ő pedig hagyja, hogy szétszedjék az életét. A McCarthy-korszak boszorkányüldözésében, az őrület határán is játszaná a mártírt, a pillanat hősét, a kirakatpereket átszövő szörnyű szerelmi szálak viszont megterhelik a szívét. Egy ilyen emberrel megyünk tovább, ő visz minket táncba.

Nolan akasztófahumorral kerített kottájából mindenki úgy ropja, ahogy ő fütyül. A brit bárd szeret mindent kézben tartani és élesben forgatni, eredeti helyszínen. Többnyire külsőkben. Amennyire lehet. Igazi díszletben valóságosabbak lehetnek a dolgok. Úgy akarja láttatni az eseményeket, ahogy azt látni kell. Persze ez az egész részlegnek fergeteges feladat, a maga valójában mutatni mindent. Színészeknek, színészekkel, hogy a közönség is beleragadjon az élménybe. Az összes stábtag az IMAX-hez igazította a munkáját, mely az operatőr (Hoyte Van Hoytema) szerint kockánként 18K-s felbontást tud, ami bármelyik digitális kameránál több. E kisebb tudományos projekthez (melyet alapos kutatómunka előzött meg, eredeti jegyzőkönyvek felütésével) állítólag CGI-t sem használtak, a vizuális trükköket analóg módszerekkel dolgozták ki. A nagy improvizátorok szerint rémálomszerű, félelmetes atmoszférát a számítógépes grafika nem képes teremteni. Monokróm múltidézést annál inkább!

Nehéz beárazni a látottakat? Nem, csak össze kell adni a számlákat: „három év, négyezer ember, kétmilliárd dollár…” Meg berántani a bagázst. Micsoda csapat! Csodálatos elmék. A paranoiás, kétes diszkrécióval, megingatható lojalitással vértezett tudósokat aranyalanyok tartják össze. A szilárd Szilárd Leó szerepét Haumann Mátéra osztották, a primadonna Teller Edéét Benny Safdie-ra. Kár, hogy a hidrogénbomba megteremtőjénél csak a nézését sikerült eltalálni, a járását kevésbé. Az álhatatos arát, „Kittyt” Emily Blunt fuzionálja, a szeretőét, Jeant Florence Pugh, akinek a forgatás során az volt az érzése, mintha a legjobb sportolókkal sportolna. Absztrakt munkájuk feszültségét néha a svéd Ludwig Göransson, Oscar- és Grammy-díjas zeneszerző hegedűhúrjai huzatolják, máskor elülő hanghullámok, elhaló háttérzajok fokozzák.

Az az erő, amit felszabadítanak, örökre túléli a nácikat. Noha Hitler német tudósai – élükön az érzékeltetett Werner Hesienberggel – nyersanyagok híján a pusztító pokolgép közelébe se kerültek. Végül nem is a germánok, hanem a nipponok ellen vetették be. Alvin Coox találó kifejezésével élve: „a modern hadtudomány álcája mögött parádézó középkori szamuráj harcosok” elleni hagyományos invázió nem olyan lett volna, mint a normandiai partraszállás. Inkább egy „tengeri Sztálingrád”. Trumanék vagyonokat öltek a Manhattan-tervbe, ennyi pénzért elvárták, hogy nagy durranást kapjanak. A két „atomgomba” bevetése Niall Ferguson szerint „mindössze a szövetségesek öt éven át tartó bombázásának betetőzése volt.” A szigetlakók öngyilkos taktikáját így sem törték meg, augusztus 13-án és 16-án további két löket érkezett volna. Ám miután a fegyverszünetet felrúgó Szovjetunió (egy majdani atomhatalom) sem közvetített a kivérző ellenség számára – mi több, támadást intézett ellenük –, a japánok is belátták: nincs tovább. Mellékes, hogy a Kuril-szigetek konfliktusa még ma is tart. Igaz, Moszkvának most akadnak égetőbb ügyei…

Kaszás Dávid