Árulás és becsület, avagy a magányanatómia buktatói

A szerző A születésnap kapcsán úgy fogalmazott: „akkor jó, ha a nézőnek fogalma sincs, mi történik”. Pinteri értelemben ez az abszurd szerzői alapállás természetesen nem egyenlő a civil értelemben vett érthetetlenséggel, értelmetlenséggel. Annál sokkal több: az egzisztencialista filozófia által kutatott/megfogalmazott kiüresedett létre utal, amely a 20. századi ember/emberiség leggyakoribb és legalapvetőbb létérzése. Rengetegen próbálkoztak ennek újrafogalmazásával a művészet eszköztárát hívva segítségül. Valamennyi műnem közül a dráma, azon belül is az abszurd jutott a legközelebb a célhoz; ahhoz, hogy megfogalmazza ezt, az érzelmek felől nézve szinte vegetatív; őszinte, tisztességes, igaz kapcsolatok nélküli emberi létformát. Harold Pinter intellektuálisan terhelt műveit nem könnyű megrendezni, eljátszani és értelmezni. S akkor ott van még egy fontos tényező, az amorf massza, a(z) – esetünkben komáromi – közönség. Jelentős hányadának fogalma sincs egzisztencializmusról, abszurd színházról, ilyesmiről. Nem érti, minek beszél ennyit három színész egy ilyen kis, levegőtlen térben a semmiről. És egyáltalán, mi keresnivalója van neki, a nézőnek a színpadon. Amikor ott van a nagy nézőtér, amely üresen tátong a háta mögött… A Komáromi Jókai Színház Kulisszák című műsorfüzete ez alkalommal is segítséget nyújt a közönségnek. Az ilyen szokatlanul eszköztelen, szinte csak szellemi kalandot ígérő előadáshoz kell is a jó szándékú eligazítás. A színészek maguk is vallanak szerepeik értelmezéséről. Okosan, ugyanakkor mindenki számára világosan értelmezve a megelevenítendő alakot. Bandor Éva (Emma) vallomásának az a címe, hogy Megtölteni a csendet. Rátapintott a lényegre, hiszen éppen a csendjei ragadtak meg. Ha cinikus akarnék lenni – de nem akarok –, akkor azt írnám: Bandor Éva nagyon jó volt; egészen a megszólalásig. Persze ez sem igaz egészen. Voltak lesújtóan hiteles pillanatai. Még a legnehezebb színészi helyzetekben is, amikor úgy kellett ábrázolnia a méltóságában sértett asszony lelki állapotát, hogy közben folyton arra a bizonyos piszok elidegenedésre kellett gondolnia. Feltételezhetően a rendezői szándék és instrukció szerint. Ennek következtében nála is – akár két férfi partnerénél – a magányos érdektelenség és a világtól való távolságtartás a maroknyi nézőseregtől tartotta távol magát az előadást. Annyira, hogy gyakran meg sem érinthetett e magány hátborzongató hidegsége. Mokos Attila (Jerry) a szerep kettős életének visszásságait feszegeti személyes vallomásában. Mokos nagyon pontosan fogalmazza meg, Jerry hogyan próbál lavírozni az otthon és a szeretőjével – történetesen a legjobb barátja feleségével – közösen bérelt lakásban eltöltött életideje között: „A két világ az ő fejében teljes mértékben különválasztott és önálló. (…) Az ő világa így teljes és egész.” Játéka is erre összpontosít. Pontos és a végletekig fegyelmezett. Színészi-emberi ösztöneitől vezérelve olykor ki-kibukkan belőle a valódi, a társas magány hálójában vergődő, esendő ember. Ilyenkor a leghitelesebb. Petrik Szlárd (Robert), a kassai Thália Színház művésze a hazai magyar színészek derékhadának egyik erőssége. Előadást lehet rá építeni. Olyan laza előkelőséggel nyúl a rá bízott figurákhoz, ami eleve hitelessé teszi az általa megformált karaktereket. Bármennyire igyekezett a rendező elidegenedett panelfigurát kreálni Robert alakjából, Petrik megformálásában tapintható maradt az általános mögött a személyes tragédia. A vallók között ott van természetesen Valló Péter rendező is. Sok mindenről felvilágosít a Kulisszák friss száma, csak arról nem, hogy a Kossuth-díjas mester ezt a Pinter-darabot legalább egyszer már megrendezte. Mégpedig 2008-ban, a Pinceszínházban. A komáromihoz kísértetiesen hasonlító – ugyancsak maga tervezte – díszletben. A jó szándék nyomatékosítására nevezzük játéktérnek. Ezzel együtt nem gondolom, hogy a játéktérben körben elhelyezett tükröknek kell hozzásegíteniük engem ahhoz, hogy rájöjjek: az előadás tükröt tart elém, melyben megnézhetem magam. A magam sivár, kiüresedett és elidegenedett életét. Ez nem több szájbarágó illusztrációnál. Mindenki tudja, hogy az utánrendezések háklis dolgok, az alkotók művészi hitelének megtépázására rendkívüli módon alkalmasak. Az ilyen érzékeny drámai anyag – újrarendezés esetén – új forma és gondolat után kiált. Másik színházban, más színészekkel ugyanazt feltenni, lényegében ugyanúgy… Olyan is lett, sajnos. Hideg, érdektelen iparosmunka. Kiégettség-szagú. Arról nem is beszélve, mennyire elkeserítő arra gondolni: a mi színházunk ázsiója annyira odalett, hogy az már a művészszínházi törekvések kielégítésére vagy prezentálására meghívott, igen komoly művészi presztízsű alkotókat is szellemi kényelemre ösztönzi.Kiss Péntek József