Árnyékok és tapintások

Tükörsima vízfelület, valahol egy erdős részen. A következő felvételen megjelenik a víz felett egy kéz. A fotósorozat folytatódik: a kéz lassanként közelít a vízfelülethez, végül hozzáér. Az előbb még tükörsima felületen koncentrikus körök képződnek, a vízfelszínen tükröződő erdő képe megtörik, részeire hull szét.

Az érsekújvári Zmeták Ernő Művészeti Galéria aktuális tárlata arra ösztönzi a szemlélőt, hogy tudatosítsa az érzékelés, az észlelés fontosságát. Milyen érzés a víz felületéhez hozzáérni? És hogyan törik meg a víz felületén látható tükörkép?

Ugyanaz a kéz máshol éppen a szűz havat szántja végig. Megint máshol az erdő vizualitásával kísérletezik: tükröt helyez el a fák között, vagy épp az árnyékokkal játszik. A tapintás élményét, csakúgy, mint a természeti látkép vizualitásával való játékkísérleteket, évtizedekkel ezelőtt rögzítette az alkotó. Mi, szemlélők most egy művészettörténeti látogatást teszünk, miközben feleleveníthetjük a bőrfelületet körülölelő víz lágyságának, a hidegnek, a szűz hó ropogásának és a fák között tett sétáink során megfigyelt árnyékok emlékét. Megannyi apró, fontos tapasztalást, melyeket egyébként hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.

A másik művész kezét nem látjuk, csupán a nyomát. A természetben szerzett haptikus és vizuális tapasztalatokat ő már felhasználja, belegyúrja szobraiba. Az, hogy művészeti projektje a természettel áll szoros párhuzamban, azt a szobrai címei is egyértelműsítik: Csírázás, Csepp, Eső, Táj. A megjelenített formákon túl szobrai különleges felületükkel vonzzák a szemlélő tekintetét. Hol dörcés, hol tükörsima, hol rovátkált, hol pedig hullámos felülettel találkozunk. A sokrétűséget a természet sokszínűsége ihlette. A művek, amelyeket készített, organikus szobrok néven vonultak be a huszadik század képzőművészetének történetébe: ezekben az organikus alkotásokban a természeti események a mélyen megélt emberi pillanatokkal, emberi létezéssel állnak párbeszédben.

Michal Kern és Maria Bartuszová munkásságának párhuzamai vitathatatlanok, és kissé meglepőek is. Kern és Bartuszová ugyanabba a művészgenerációba tartoznak. Bár az ország más pontjain éltek (Kern javarészt Liptószentmiklós melletti szülőhelyén, Bartuszová Prága után egy rövid ideig az Érsekújvárhoz közeli Kéménden, majd élete java részében Kassán), pályáik nagyon hasonló ívet vettek. Mindkét alkotó a hatvanas évek végén lépett be a képzőművészeti életbe, a hetvenes és a nyolcvanas években bontakozott ki, sőt, legfontosabb egyéni kiállításukat ugyanabban az évben tartották (1988). Munkásságuk nagy része tehát a szocializmus korszakára tehető (mindketten pár évvel a rendszerváltást követően haltak meg, Kern 1994-ben, Bartuszová két évvel később), vagyis gyakorlatilag a nemzetközi képzőművészet vezető trendjeitől elszigetelten alkottak.

Munkásságuk tematikai párhuzamai ezért is annyira meglepőek. A két művész ugyanis olyan kérdést vizsgált, mely akkoriban még kevéssé jellemezte a hazai képzőművészetet, mára azonban – a klímaválságnak köszönhetően – a művészetek, beleértve a képzőművészet legfontosabb, leginkább vitatott témájává vált: az ember és a természet kapcsolatát. Michal Kern nagyrészt az akcióművészet, Maria Bartuszová a szobrászat eszközeivel közelített a kérdéshez.

Alkotásaik lírai hangvételt árasztanak. Arra ösztönöznek, szakítsunk időt a csendes megfigyelésre. Hogy egy kis időre szakadjunk ki a mindennapokból, és fedezzük fel újra azt, amiről elfeledkeztünk, nevezetesen, hogy hogyan kapcsolódunk a természethez, és hogy milyen eszközeink vannak ahhoz, hogy visszatérjünk környezetünk autentikus megtapasztalásához. Az alkotók számára ezek a tapasztalatok egzisztenciális kérdések boncolgatásánál játszottak lényegi szerepet.

Daniela Čarná kurátor úgy építette fel a tárlatot, hogy a két művész alkotói folyamatába is bepillanthassunk.  A művészek jegyzetei, illetve képi és szöveges dokumentációk segítségével felderíthetjük, hogy az alkotók hogyan haladtak lépésről lépésre, és hogyan jutottak el a végkifejletig. Jóformán a műtermeikbe nézhetünk be, meglehet, ezek eltérhetnek a szó szoros értelmében vett jelentésétől, kifejezetten Kern esetében.

„Azóta, ahogy gyermekként az útilapuk között futkostam a Demänovka partján és az útilapuk bizarr képei révén tudatosítani kezdtem a kék eget, azóta a műtermem a természet, a természet a műtermem” – olvashatjuk Kern Műterem a természetben című képe mellett. A Pozsonyi Képzőművészeti Főiskola elvégzése után Kern visszatért szülőhelyére, a Demänovai-völgy bejáratánál elterülő Močiare elnevezésű (ma Liptószentmiklóshoz tartozó) településbe.

Szintén izgalmas ízelítőt kapunk ilyen tekintetben Kern 1993-as, a Száraz-barlangban végzett akcióművészeti tevékenységéből, ahol maga a barlang válik a művész műtermévé. A Várakozás a fényre című projektet rajzok, fotók és szövegek dokumentálják.

A galéria legfelső szintjén Kern 1983-as Pitypang és Bartuszová 1970 és 1972 között készült Pitypang-magok című alkotásai állnak egymás mellett – ezek mellett szolgáltatja a kiállítás a legrészletesebb kiegészítő dokumentációt. Kern Vágbesztercében elhelyezett térbeli alkotásait fotó dokumentálja, melyet Bartuszová különleges domborműve egészít ki. Nemcsak a két egymás mellé helyezett mű formai világának hasonlóságait fedezhetjük fel, hanem betekinthetünk a szomszédos falon, illetve az alkotások előtt elhelyezett asztalokon kiállított alkotói jegyzeteibe is, hogy megismerjük a művekhez vezető alkotói folyamatok közti párhuzamokat.

A Kő – papír – táj: Michal Kern párbeszéde Maria Bartuszovával című kiállítás tematikus összefüggésben áll a galéria másik aktuális tárlatával, amely tegnap nyílt meg a galéria pincetereiben. Az Erika Miklóšová / Jócsik Lajos: Tájban él az ember című tárlat középpontjában szintén a természeti környezetünkkel való kapcsolatunk áll, ezúttal azonban egy kortárs festőművész szemszögéből, illetve geográfiailag – az érsekújváriak és a környékbeliek számára – sokkal specifikusabb módon. Miklóšová ugyanis Érsekújvár környékét viszi vászonra. Pontos megfigyelője a tájnak, miközben nem hiányoznak képeiről az emberi beavatkozás jelei. A festmények a kiállításon Jócsik Lajos írásaival egészülnek ki. Az elsősorban a közgazdászként és szociológusként ismert, érsekújvári születésű Jócsik a magyar nyelvű környezetvédelmi szakirodalom egyik úttörője, írásai kiválóan dokumentálják az Érsekújvár környéki tájképben végbemenő változásokat. Ennek a kiállításnak Nagy Zsófia a kurátora.