Apró titkok mozaikja

Pedig még a nyitó fejezet a két és fél gyilkossággal sem annyira véres, hogy külön foglalkozni kelljen vele.  Annál inkább kell viszont foglalkozni a múlt egyéb bűneivel, amelyek lassan feltárulnak. Morális vétségekkel, csalásokkal, hazugságokkal, ellopott életekkel. A Jelmezbál egyes fejezetei külön-külön is teljes sorstörténetek, amelyek szép lassan egymásba fonódnak.  A nagyváros-kisváros, nagyvárosfalu kontrasztokat ma Grecsó Krisztián képes legplasztikusabban megjeleníteni a kortárs magyar írók közül. Tízezrek érzéseit fogalmazza meg, olyanokét, akik teljesen más környezetben szocializálódtak, mint amilyenben élni kényszerülnek. A falu mint az univerzum kicsiben, a város mint a felületesség tere, olvasztótégely és átláthatatlan dzsungel, a gyermekkor biztonságába való visszatérés lehetetlensége, a kapcsolatok esetlegessége, a társadalmi hierarchiák változása – ez mind-mind kap egy fejezetet, vagy legalább bekezdést, természetesen sztorikba ágyazva. Mennyi időbe telik, amíg egy-egy közösség befogadja az idegent? Mit jelent a törzsvendégstátusz egy kocsmában? Hogyan ápoljuk szakszerűen férjünk sírját, hol olcsóbb a sírkő, elegáns megoldás-e a pad a sír mellett? Segít-e a vallás a boldogulásban? Mennyiért lehet eladni egy nagyszülőt?  A könyv egy lepattant, szétrohasztott ország villanásokban megmutatott körképe, laza belső monológokkal, elharapott beszélgetéstöredékekkel. Olyan ravasz narratívával, hogy bizony az olvasónak kell kitalálnia az el nem mesélt részleteket. Rengeteg szereplője van ennek a kirakónak, a szerkezet pedig a legkevésbé sem lineáris. Különböző életszakaszokban ismerjük meg a főbb karaktereket, aztán visszaugrunk néhány évet, évtizedet, valamely fontos eseményhez, amely megváltoztatja az illetőről korábban kialakított képünket. A szerző szinte sportot űz ebből, mi pedig a könyv negyedénél már tudjuk, hogy itt egyetlen név sem hangzik el céltalanul, mindenki szerepelni fog még, az életutak keresztezik egymást, egy-egy látszólag odavetett mondat később nyer értelmet. Ez tipikusan az a könyv, amit lehetőleg egyvégtében kell elolvasni, akkor tudunk figyelni minden apró mozzanatra, mozaikkockára.  Grecsó egyébként – az olvasók dolgát megkönnyítendő – megosztotta a Facebookon a Jelmezbál kapcsolati hálóját. De ha igazán élvezni szeretnék a regényt, inkább ne nézzék meg.  Főleg a nők szerepét domborítja ki, itt ők cipelik a legnagyobb terheket, ők azok, akik valamiért sosem szállhatnak ki semmilyen helyzetből. Grecsó olyan asszonyokat és lányokat mutat, akik egy véletlen folytán, vagy épp a társadalom, a közösség igényeihez alkalmazkodva nem a „saját” életüket élik le, hanem valaki másét. Egy falusi lányt megcsonkítanak, majd nyoma vész. Egy egyetemi professzor asszony feladja a karrierjét és hazaköltözik a kisvárosba. Egy fiatal nő keresi a vér szerinti anyját, miközben megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg. Egy másik, aki belefásult a hétköznapokba. Szétesett házasságok, mérgező párkapcsolatok, múltbeli titkok, kétségbeesett igyekezet a látszat fenntartására. A hangnem sokszor balladisztikus, máskor cinikus, a puszta tényközlések is jelképes értelmet kapnak. A történet a hatvanas években kezdődik és napjainkig húzódik, de akár folytatható is lenne, hiszen az utolsó jelenet sok mindent nyitva hagy. Én legalábbis szívesen olvastam volna tovább.  Grecsó Krisztián az évek alatt saját világot épített fel, amelynek szinte minden mellékszereplőjéről külön regényt lehetne írni, a főszereplők pedig gyakran mellékszereplőkként bukkannak fel egy másik karakter életében. Itt például egyszer csak belecsöppenünk a Megyek utánad nagyjelenetébe, ahol Daru próbálja megvédeni bandavezéri pozícióját, amiért igazgatói intőt kap. Ezt most „periférikusan” látjuk, egy tanárnő szemszögéből, aki üvölt vele, miközben két másik szereplő áll a jelenet középpontjában. Leginkább az Isten hozott karakterei és színei köszönnek vissza, a borítón is a szegvári Károlyikastély, a tíz évvel korábbi regény központi helyszíne látható. De persze nem kell ismerni az egész Grecsóéletművet ahhoz, hogy élvezzük a Jelmezbált, ezek csak amolyan apró összekacsintások a hűséges olvasóval. És a szerzőnek sok hűséges olvasója van, könyveinek helyszínei iránt állítólag már turisták érdeklődnek Szegváron, Szentesen, Békéscsabán. Kérdezgetik a helyieket, hogy hol található ez vagy az az egyébként nem túl látványos hely. Mi ez, ha nem siker?