Anya csak egy van, de bízhatunk benne?

A filmjeikkel – tűnhettek bármilyen ígéretesnek is az előzetesek alapján – rendre megbuktak. Az új sci-fi thrillerük kiköszörüli a csorbát, ez egy okos, látványos, remek színészi játékkal megspékelt film. Hajszálon múlott csak, hogy nem lett belőle olyan klasszikus, mint amilyen az Ex Machina vagy A nő. 

Pedig minden adott volt ehhez. A történet kezdetén a föld felszínén az emberiség éppen kipusztulófélben van; a föld alatt, egy bunkerben egy robot, az Anya tudatára ébred. Fontos feladat jut neki: az apokalipszis után jobb emberekkel kell benépesítenie a földet. 

Az Anya hozzá is kezd a feladatához, életre kelti a bunkerbe menekített több ezer emberi embrió egyikét, a Lányt, akit legjobb tudása szerint kezd nevelni. A Lány pedig jó úton halad afelé, hogy túlszárnyalja az emberiség előző egyedeit, igaz, ahogy növekszik, úgy lesz egyre kíváncsibb, és egyre több kérdést tesz fel azzal kapcsolatban, hogy mi is történt a felszínen. Az Anya egészen addig ki tudja elégíteni a Lány kíváncsiságát, amíg a bunker ajtaja előtt meg nem jelenik egy sérült Nő. Ezen a ponton a film stílust vált, és a felnövéstörténetből feszült pszicho-thrillerbe csap át. A Lány egyre inkább elbizonytalanodik, nem tudja, kinek higgyen, az egészen addig gondját viselő robotnak, vagy az újonnan felbukkant, nyugtalanító információkkal előálló Nőnek. 

A rendező remekül használja a bunker szűk tereit – a bezártságból fakadó klausztrofób érzés még nyomasztóbbá teszi az amúgy is feszült történetet, hiszen egy ilyen zárt helyen nincs hová elbújni, illetve nincs hová elfutni. 

Az a mód és eredmény pedig, ahogy az Anyát életre keltették, egyenesen borzongásra késztet. A robot nem CGI-jal készült szereplő, hanem egy ténylegesen megépített páncélzat, amelybe Luke Hawker bújt bele, és amely Rose Byrne hangján szólal meg. Rose Byrne pedig brillírozik ebben a „szerepben”. Félelmetes, ahogy a kezdetben még kedves és gondoskodó anyafigura a cselekmény folyamán szépen lassan átalakul potenciális veszélyforrássá. És bár sosem lép fel fenyegetően a főhőssel szemben, egy idő után az embert azért így is a hideg rázza, valahányszor csak feltűnik, hiszen fogalmunk sincs, hogy a kibontakozó drámában kinek az oldalán áll.

Ezzel el is értünk a film másik nagy erősségéhez, a színészekhez. Rose Byrne-ön kívül még két színésznő kap fontos feladatot. 
A Lányt a dán Clara Rugaard alakítja, és ahhoz képest, hogy ez az első jelentősebb szerepe, meglepően természetesen hozza az egyszerre naiv és kíváncsi Lányt, aki idővel kemény nővé érik. De lehet bármilyen jó is Rugaard, ha a képernyőn van, akkor egyértelműen Hilary Swank uralja a jeleneteket a remek játékával. Hitelesen adja vissza a Nőt, aki még ebben az apokaliptikus világban is végletekig ragaszkodik az élethez. Kemény tekintete mögött a szemében azonban ott van a félelem és a gyász egyaránt. 

Hogy mégis miért nem ünnepelhetünk egy újabb klasszikust? 

Leginkább azért nem, mert az I Am Mother túl sok témát érint (felnövéstörténet; anya és gyermek közti viszony; hol van az a pont, amikor a robot már több lesz egy gépnél; egyáltalán, létezik-e ez a pont; újrakezdés), de sajnos a legtöbb kérdést csak felületesen kezeli, a legtöbb válasza pedig már ismerősen csenghet más sci-fiből. 

Ennek ellenére az I Am Mother az év egyik legpozitívabb meglepetése, amely Clara Rugaard személyében egy remek színésznőt is felfedezett. 

A Netflix mára a minőségi sorozatgyártás egyik megkerülhetetlen tényezőjévé vált, az I Am Motherrel remélhetőleg a film készítése terén is rátalál ugyanarra a minőségre.