Angol deszkákon

Először 2004-ben lépett angol színpadra. Mondhatni, jókor volt jó helyen, konkréten Budapesten. Egy jó nevű cornwalli társulat, a Kneehigh művészeti vezetője a magyar fővárosba utazott megnézni egy barátnője előadását, aki történetesen Lučkay Róbert élettársa volt. Egy közösen átbulizott éjszaka után felajánlotta neki Dionüszosz szerepét a Bacchánsnőkben. A meglepett színész igent mondott. Akkor még nem tudta, hogy előtte egy már futó előadásba, a Trisztán és Izoldába is beugorhat, egy távozó színész helyére. A Bacchánsnők óriási siker lett, 2005-ben komoly szakmai díjat is kapott, Lučkay pedig hamarosan a híres londoni Globe Színház Periklész-előadásában találta magát. Eleinte még ingázott Budapest és London között, aztán úgy döntött, kiköltözik. Ekkor már új barátnője volt, egy angol színésznő nigériai felmenőkkel, akivel 2009-ben össze is házasodtak.

„Sokáig Londonban laktunk, de másfél évvel ezelőtt úgy éreztük, levegőváltozásra van szükségünk, és Leedsbe költöztünk. Angliában tulajdonképpen nem igazán számít, hol él egy színész, mert munkalehetőség úgyis mindig máshol adódik. Itt a rendezők konkrét szerepre keresnek és válogatnak embereket. Aztán, ha kész az előadás, általában turnézik vele a társulat. Ennek köszönhetően az elmúlt tizenkét évben bejártam a világot. Például Kolumbiában a Kneehigh és a Royal Shakespeare Company közös produkciójával nyitottunk meg egy fesztivált, ahol állig felfegyverzett katonák őrködtek. Azzal az előadással Brazíliába is eljutottunk. Aztán egy másikkal az Egyesült Államokat turnéztuk végig.”

És vajon hogyan lehet bekerülni egy előadásba? – kérdezné most kapásból mindenki. „Talán szerencsém volt, de soha nem könyököltem szerepért, mindig hívtak. A társulatvezetők a legtöbbször láttak egy előadásban, és valamiért megtetszettem nekik. Lehet, hogy egzotikusnak találják a fura angol akcentusomat. Senki sem tippel arra, hogy magyar vagyok, a beszédem alapján általában dél-afrikainak gondolnak. Egyébként 2004-ben szinte csak annyit tudtam angolul, hogy ne vesszek el a városban és tudjak rendelni egy sört. A nyelvtudásbeli hiányt bátorsággal, kitartással és szeretettel pótoltam. A szereptanulás egészen más dolog, a színész agya úgy működik, hogy bármilyen szöveget megtanul, akár japánul is. A próbafolyamat alatt, nyolc óra munka után általában egy pubban kötöttünk ki, és én általában csak füleltem, hallgattam többieket. Tizenöt perc múlva azonban már nem tudtam figyelni, betelt a memóriám. Bambultam a sarokban, néztem az embereket, próbáltam feldolgozni azt a rengeteg adatot, ami addig a fejembe került. Ez legalább egy évig így ment, aztán az éber, beszélgetős időszak kitolódott húsz percre, majd fél órára, és így tovább, nagyon lassan. Most már nem is regisztrálom az időt, ennyi év után nincsenek nyelvi gondjaim. Keveset beszélek magyarul, szinte csak telefonon a szüleimmel, a barátaimmal.”

A pozsonyi színművészetin sokak szerint különleges képzés folyik, legalábbis az ott diplomázott színészek még a magyarországiakhoz képest is más játékmódot, gondolkodást sajátítanak el. Angliában ez még inkább egzotikusnak hat. Interjúalanyunk ráadásul magyar nemzetiségű, ami külön bukét ad a színpadi jelenlétének. „Több rendező kérte már, hogy mondjak valamit magyarul a színpadon, mert ez annyira érdekes nyelv. A színészi egóm viszont inkább azt mondatta velem, hogy nem, ragaszkodom az angolhoz, mert hiába imádják hallgatni a magyart, ha nem értik… Egyébként nagyon sokat köszönhetek a pozsonyi színművészetinek. Különleges emberek tanítottak, rengeteg inspirációt kaptam ott. Fizikai szempontból pedig igazi légiós kiképzésben volt részem, úgyhogy bármilyen darabban bevethető vagyok. Az angol színház egyébként is fizikai színház, vagyis nagy hangsúlyt fektetnek a mozgásra, a mozgalmasságra is.”

Lučkay Róbert hosszan sorolja eddigi a szerepeit, és csak úgy röpködnek a városnevek. De persze az is előfordul, hogy két munka között hónapok telnek el. Az angliai színészek azonban rugalmasak, nem derogál nekik a sofőrködés, az eladóskodás, a pincérkedés sem. Lučkay Róberttel az is megesett már, hogy egy presszóban ő főzte a kávét egy másik színésznek. „Jelenleg egy luxusszállodában dolgozom az információs pultnál. Útba igazítom a vendégeket, ha például keresnek valamit a városban vagy szabadidős tippeket kérnek. Egyenruhában, nyakkendőben állok rendelkezésre. Épp tegnap futott át az agyamon öltözés közben, hogy ez tulajdonképpen olyan, mint egy jelmez. Épp azt a szerepet játszom, hogy mindent tudok, mindenre találok megoldást. Ez a jelenet napi nyolc órán át tart.”

A kérdésre, hiányzik-e a magyar nyelvű színjátszás, bevallja, hogy igen. Örömmel dolgozna itthon vagy Magyarországon. Ha például Czajlik József hívná Kassára, szívesen menne. Felajánlom, hogy átadom ezt az üzenetet a Thália Színház igazgatójának. „Nem kell, tudja ő ezt. Jól megértjük egymást, remek előadásokat csináltunk együtt anno a Bárkában. Nem tudom, lesz-e még valaha lehetőségem magyarul játszani, hiszen most már itt az egzisztenciám, itt kell fenntartanom egy kertes házat, ami a hazai gázsiból nehezen menne. Nem arról van szó, hogy anyagias lennék, ezek egyszerű tények. Másrészt, a hazai magyar színházakban legfeljebb tizenötször megy le egy előadás, sajnos ennyire van közönségigény. És ha közben felhív az ügynököm, hogy lenne itt egy szerep a számomra, nem mondhatom, hogy rendben, de a próbaidőszakban ötször el kell utaznom máshova. Mert az lenne a válasz, hogy rendben, akkor keresnek valaki mást. Szóval néha hazamegyek, és akkor nosztalgiázunk a régi kollégákkal, barátokkal Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Budapesten vagy Kassán. Hamarosan mind a négy városban meg fogjuk ünnepelni a születésnapomat.”