Amikor semmi sem sikerül

Arról kevés szó esik, hogy mennyire melléfoghat az ember, ha nem indul világos céllal, előre betervezve, milyen vízen, milyen halat készül becserkészni. Hogy mennyire melléfoghat az ember, ha felkészületlenül indul el, csak úgy találomra, erről szeretnék szólni ezúttal. Meg a balszerencséről, amely bizony gyakori kísérője a horgásznak.

Az igazi csukázó szezon az október-november, de sokan állítják, hogy a legnagyobb krokodilpofájú ragadozókat éppen nyáron lehet fogni. Igaz, ilyenkor nehezebb őket lépre csalni, hiszen a vizekben nyüzsög a kishal, táplálékból tehát van elég. A Kis-Duna egyik általunk kedvelt és gyakran látogatott holtágában azonban annyi csuka hemzseg, hogy nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, meg aztán, gondoltuk, az egész héten dühöngő hőség miatt aligha van esélyünk vehemens pontykapásokra, így azt mondtuk, csukázunk egyet. Péntek délután indultunk, szombat estig terveztük a kirándulást. A péntekről szombatra virradó éjszaka pedig, reméltük, hogy rendet vágunk a süllők között. Nagy dérrel-dúrral indultunk, hogy aztán lógó orral végezzünk.

Az egész ámokfutás azzal kezdődött, hogy lepakolásunk után pár perccel akkora felhőszakadás szakadt a nyakunkba, hogy azonnal vissza kellett vonulni a kocsi fedezékébe. Szomorúan és értetlenül néztük a zivatart, amely csak nem akart szűnni. Mire elállt, alaposan benne jártunk a szürkületben, kishalat nem tudván fogni, esélyeink a minimálisra csappantak. Na, azért van még egy kis idő, gyorsan néhány snecit vagy bodrit – kiáltással elkezdtünk csápolni a kispecákkal. S fogtuk is – tenyeres kárászokat, egyiket a másik után. Ez nem lehet igaz! Hová tűntek innen a kishalak? Ahol általában tíz-tizenkét centis bodorkát szoktam fogni, most minden dobásra, minden csalira, minden moccanásra kárász jött, egyik nagyobb, mint a másik! Nincs az a csuka, amely ezekkel megbirkózik, harcsára meg nem készültünk, ahhoz gyenge a szerelésünk. ĺgy aztán egész éjjel a buci nagy kárászokkal felcsalizott szerelékeket bámultuk guvadt szemmel, amelyeket (egy-két horzsoláson és gyors kiköpésen kívül) a süllők természetesen ívben elkerültek.

ĺvnak a ... kárászok

Hajnalban, alig pár óra szendergés után terepszemlére indultam, s akkor esett le a tantusz. ĺvtak a kárászok! Ahova néztem, minden bokor mentén, minden bedőlt fa alatt, partközelben és vízközépen, ahol csak kis tartás létezett, cuppogó kárászcsapatok bandáztak, csücsörítő szájjal hörpölték a levegőt, és járták násztáncukat. Aztán egyszer csak: durr! Hatalmas rablás a grupp közepébe. Megyek ötven métert, ugyanaz. Kárászok tömege, hátak, uszonyok kavarják a vizet, majd hirtelen hatalmas örvény, a kárászok szétfröccsennek. Már maga a kárászok nyüzsgése is lenyűgöző látvány volt, de azok a rablások! Tisztára őrjöngtek a csukák.

Persze, ilyenkor beindul az ember agya. Gyorsan elő a pergető botot, ügetek a torkolathoz, s onnan indulok felfelé. Harmadik dobásra elakad a kis körforgó, valami otromba tuskó lehet a felszín alatt. Megrángatom, a tuskó rúg egyet, hatalmas burvány, és akkora csuka tempózik elfelé komótosan, hogy eláll a lélegzetem. Azt a betyár nemjóját! Valószínűleg ez lett volna életem csukája. Tíz perc múlva ugyanaz. Hogy rövidre fogjam: rövid egy óra leforgása alatt négy csuka tett csúffá, az utolsó olyan ocsmány módon, hogy néhány duplaszaltó bemutatása után szinte a lábam előtt vigyorgott egyet, és vitte a legkedvesebb Rapaláim egyikét. Az eset annál dühítőbb volt, mert, bár évek óta pergetek csukára, eddig sosem fordult elő, hogy elharapta volna őkelme a zsinóromat. Néha már el is dicsekedtem vele, mintha legalábbis az én érdemem lett volna. Keserűen kellett megtapasztalnom, hogy eddig egyszerűen mákom volt, vagy pedig az itteni csukák kapásból torokra nyelik a villantót.

Újra agytorna: mi a teendő? Kevlárom nincs, drótelőkével pipabagót sem ér a pergetés, de van nálam fonott, azt teszek föl előkének. Felraktam forgókapoccsal egy harminc centis darabot, így lett a felúszó Rapalából, köszönhetően a karabínernek, bukdácsoló, orrát lefelé böködő furcsaság. Nem is csoda, hogy a csukák nem díjazták. Kapás egy szál se ezután.

Egy kis balin

Mígnem felfedeztem, hogy egy eperfa alatt csodás kis jaszkók cirkálnak, és zabálják a vízbe potyogó epret. Ez a megoldás! Hiszen eddigi legnagyobb csukáimat éppen kis balinnal és kis jásszal fogtam. Az ám, csakhogy ezeknek nem kellett a csonti! Megszagolták, megböködték, kiröhögték. De nem komálták a trágyagilisztát sem, a kenyérről nem is szólva. Ha eper kell, epret kaptok, gondoltam, és feltűzve egy lila, érett epret, besuhintottam a banda közé. Naná! Eper helyett az úszót szaglászták körbe. Dühtől remegve letéptem az úszót. Semmi sem segített. Végül egy nyomorult, kiéhezett, ujjnyi balinocska akadt horogra, azzal ügettem vissza barátomhoz. De ekkor már délre járt, és az ő arckifejezését látva nekem is megcsappant a kedvem. Megbékélve a sorsommal, leroskadtam a társam mellé, és sztoikus nyugalommal fogtuk a kárászokat kora délutánig. Igaz, abból több kilónyit, de hát nem ezért jöttünk. Már nem is káromkodtunk, inkább úgy tettünk, mintha élveznénk az egészet.

Tanulság?

Az esetből csak annyi a tanulság, hogy ha csukázni megy az ember, fogjon előre kishalat, mert hoppon maradhat. (Bár az új törvény nem engedi, hogy más vízből vigyük magunkkal.) Másrészt az sem baj, ha horgászat előtt alaposan megnézzük a vizet, hogy mire számítsunk. (Igaz, minket a zivatar meggátolt ebben.) Az sem árt, ha pecázás előtt belekukkantunk az időjárás-jelentésbe. S a csukázásra is áldozni kell: egyáltalán nem baj, ha a pergető szerelék egyik dobján fonott zsinór van. Nem kell vastag, mert azzal kín dobálni, de még mindig jobb, mint a drótelőke, vagy az elharapott monofil zsinór fityegését nézni. Ha azonban minden terv borul, és semmi sem úgy alakul, ahogy szerettük volna, nem kell makacskodni, hanem vagy más hallal, vagy más vízzel kell próbálkozni. Valahogy úgy van ezzel is, mint a szerelemmel: ha nem megy a dolog, nem szabad erőltetni.