Amerikában is európai maradt

Vannak rendezők, akik pályájuk kezdetétől fogva ugyanazt a filmet forgatják. Például Woody Allen. Vagy Quentin Tarantino. Vagy Ferzan Özpetek. Robert Dornhelm a műfaji sokszínűség híve és nagymestere. Dokumentumfilmesként kezdett, aztán hol történelmi kalandfilmet, hol westernt, hol drámát, hol romantikus operafilmet, hol krimit rendezett. Legutóbb életrajzi sorozatot, a Habsburg–Lotaringiai-ház „ősanyjáról”, Mária Teréziáról, Ausztria uralkodó főhercegnőjéről, Csehország és Magyarország királynőjéről.

Van olyan zsáner, amely egyáltalán nem vonzza?

A sci-fi. Szeretek a földön maradni. Az izgalmas dolgok itt történnek, nem egy másik világban. Pályám legeslegelején vágóként dolgoztam. Vágtam én mindent. Sportot, híreket, vallási riportokat, fekete krónikát. Egyvalamit tartottam fontosnak. Hogy mindig mással kössem le magamat. Anne Frank történetét Csehországban forgattuk. Utána megkérdeztek, volna-e kedvem egy római kori történethez. Volt. Így kaptam meg a Spartacust. A tízparancsolatot, Mózes könyvét Marokkóban forgattuk. Az volt a legnagyobb büdzsé. A Háború és béke is nagyon jól sikerült. Azzal is elégedett vagyok. Közbe-közbe készítettem néhány dokumentumfilmet is. Ha csak a saját ötleteimmel lennék elfoglalva, abból nem élnék meg. Ajánlatok közül választok. A legtöbbre igent mondok, mert hagynak dolgozni, nem beszélnek bele a munkámba. Ritkán fordul elő, hogy azt mondják: ezt így vagy úgy szeretnénk. Amikor kimentem Amerikába, úgy gondoltam, én csak filmezni fogok, a tévé nem érdekel. De nagyon gyorsan rájöttem, hogy a kettő között nincs nagy különbség. Történetet kell elmesélni az egyikben is, a másikban is. Egy független filmet megnéznek vagy százezren. De ha eladják a tévének, milliók látják. Én olyan filmeket szeretek készíteni, amelyek a jót ébresztik fel az emberben, nem az állatot.

Lehet, hogy mostanában többet dolgozik Európában, mint Amerikában?

Az utóbbi időben biztosan. Már több mint a fél életem Amerikához köt, ettől függetlenül mégis európai maradtam. Nem is tudom, mi az, hogy Amerika. Trumphoz semmi közöm. Nem is értem, miért olyan buták az emberek, hogy őt választották meg elnöküknek. Nagyon elszomorító ez a helyzet. Az érzékenységem mindenképpen Európához köt. Azt Amerika sem tudta kiölni belőlem.

Meddig élt Temesváron?

Tizenhárom éves koromig.

Gyönyörűen beszél magyarul.

Én azért érzem, hogy kopik a tudásom. A feleségem francia, vele sem gyakorolhatom a magyar nyelvet. Fantasztikus gyerekkorom volt. Nem is tudom összehasonlítani a gyerekeim és az unokáim életével. Ők komputerrel a kezükben nőttek fel, tőlünk a kommunisták mindent elvettek. Apám öt évig börtönben sínylődött, a lakásunkba három személyt költöztettek. Egy munkásembert, egy balerinát és egy szerbiai zenekar karmesterét. Víz nem folyt a csapból, úgy kellett felcipelnünk a negyedik emeletre. Tizenkét évesen ezüstérmet nyertem egy úszóbajnokságon. Amikor rájöttek, hogy apám politikai fogoly, elvették tőlem. Lovas Péter volt az edzőm, akire úgy tekintettem, mint a másik apámra. Nagyon sok jót tett velem. Kiskamaszként már Dosztojevszkijt olvastam. Mindig azt mondták: ha majd vége lesz ennek a szar kommunizmusnak, eljön a Kánaán. Kábítottak bennünket. A nagyapám pénzét egy svájci bankból lopták el. A bank egyik munkatársa volt, akit aztán elfogtak, és börtönbe zártak. Visszakaptunk egymillió svájci frankot, de az egész család helyzetén már ez az összeg sem tudott változtatni. Vártuk, hogy beteljesüljön a nagy álom, amit ígértek, de nem történt meg.

Bécsben gyorsan gyökeret eresztett a család?

Az első két-három év szörnyű nehéz volt. Ha tudtuk volna, hogy mi vár ránk, maradtunk volna abban a rohadt Romániában. Népes családunkból páran Budapestre, néhányan Pozsonyba kerültek. Apám is ott született Pozsonyban.

Két évvel ezelőtt, amikor a Mária Terézia nem egy jelenetét ott forgatta, gondolom, felkutatta azokat a helyeket, ahol…

… ha tudtam volna, hol élt, akkor igen, de nem tudtam. Sokáig azt hittem, hogy Brünnben született. A testvérem mondta pár hónappal a pozsonyi forgatás előtt, hogy nem Brno, hanem Bratislava. Apámmal csak az élete vége felé kezdtem jó viszonyban lenni. Rideg lélek volt. „Mi a fenének akarsz Pozsonyba menni? Ott születtem és kész! Mit akarsz ott látni?” Ezt mondta volna. Így beszélt.

Meddig maradt Bécsben?

Huszonhét éves koromig. Tizenhét voltam, amikor bekerültem az ottani filmművészeti akadémiára. Szigorú iskola volt. Örökké piszkált valaki. Öngyilkos akartam lenni. Bevittek az idegklinikára. Nagyon kemény volt a hatvanas évek iskolarendszere Bécsben. Kellemetlen. Romániában könnyebb volt diáknak lenni. Az akadémia mellett egyfolytában a filmmúzeumba jártam. Hülyeségeket is elkövettem. Tizenkilenc éves sem voltam még, amikor apa lettem. A szüleim haragudtak rám. Mindig azt sulykolták belém, hogy első az iskola, erre született egy gyerekem. Azonnal levették rólam a kezüket. De ez volt a legjobb, amit tehettek velem. Húszéves voltam, amikor bemutatták az első munkámat. Százperces dokumentumfilm volt az öregekről. Én írtam, én rendeztem, én fényképeztem, én vágtam. Díjat kaptam érte, rangos elismerést. Azzal el is indult a televíziós karrierem. Kelet-Európában forgattam sok dokumentumfilmet. Mindegyiket megvette a BBC. Mivel több nyelvet beszélek, sok országban forgattam. Magazinműsorokba készítettem húszperces filmeket Bulgáriában, Romániában, a Szovjetunióban. A Kirov Balettről is csináltam egy dokumentumfilmet és Vlagyimir Viszockijról, a moszkvai Taganka Színház legendás bárdjáról. A CBS azonnal megvette. Kétezer dollárból forgattam orosz operatőrrel, tizenöt percet vettek meg belőle, több nem fért a magazinba. Háromezer dollárt tudunk fizetni érte, mondták New Yorkban, megfelel? Kérdezték, van-e bankszámlám, hogy átutalhassák az összeget. Nem volt. Mondtam, felveszem készpénzben. Néztek rám kidülledt szemmel. Nem értettem, mi a probléma. Háromezret berakok a zsebembe, és már el is húztam! Akkor derült ki, hogy minden percért fizetnek háromezer dollárt, összesen harminchatezret kapok. És a CBS nagyon rossz helyen van New Yorkban. Veszélyes ennyi pénzzel kilépni az utcára. Huszonhét éves voltam, beleszédültem, hogy ilyen jól megfizettek. Felhívtam a barátomat, hogy jöjjön, mert pezsgőzni fogunk, és hívott egy producert is, aki látta a Kirov Balettről készített filmemet. Milliárdos volt a férfi. Kérdezte, akarok-e neki is dolgozni. Szívesen, mondtam, de nagyon sokba fog kerülni az a film. Legalább százezer dollárba. A hatvanas években duplán annyit ért a dollár, mint most. Andy Warholt szponzorálta ez az őrült fazon, azonnal szerződést kötöttünk, és át is utalta a kért összeget. Huszonkilenc éves voltam, amikor A Színház utca gyerekeivel Oscar-díjra jelöltek.

Akkor már Amerikában élt?

Ott fizettem az adót. Los Angelesben laktam.

Soha nem vágyott New Yorkba?

Éltem ott is sokáig. Ma is inkább New York-i lennék, mint Los Angeles-i. Csak szeretem a természetet, és Malibuban a tenger mellett élek. Az utóbbi négy-öt évben sajnos elég kevés időt töltöttem ott. Egyik filmet forgattam a másik után. És főleg Európában dolgoztam. Olyankor pedig Franciaországban élünk a feleségemmel. A Mária Terézia előtt a Sacher Szállót rendeztem, aztán a Die Liebermann-Papieret, és ez mind itt forgott, Közép-Európában.

Temesvár elfelejtve? Vagy néha azért húzza vissza a szíve?

Nemegyszer megfordult már a fejemben, hogy hol lenne jó meghalni. Nem Temesváron, az biztos. Egy csúnya, büdös, piszkos kanális mellett laktunk, de gyerekként imádtam ott játszani. Van egy fantáziakép a fejemben: ülök egy kis ház előtt, pipázva, nyugodtan, valahol Európában, ahol a feleségem nem idegesítene. Írországban is éltem, dolgoztam egy ideig, ott is vannak helyek, ahová szívesen visszatérnék. Csak Bécsbe nem. Akkor inkább Franciaországban vigyen el a kaszás abban a házban, amelyet a feleségemmel vettünk meg – a családjától. A franciáknál ugyanis nagyon komplikált örökölni egy házat. Sokkal könnyebb megvásárolni. De hogy válaszoljak a kérdésére: igen, sokszor érzem, hogy húz vissza a szívem Temesvárra. De a feleségem hallani sem akar róla. Azt mondja, ő nem akar egy büdös kanális mellett ücsörögni.

Omar Shariftól Klaus Maria Brandauerig sok nagy színésszel dolgozott. A Mária Teréziában négy ország ötven színésze játszik.

Izgalmas feladat volt összefogni egy ilyen csapatot. Ennyiféle nyelv, ennyiféle szenzibilitás! Mindenki mást hozott a levesbe, attól lett olyan jó. Ingmar Bergman mondta nekem egyszer. „Egyvalamire kell nagyon ügyelned. Nekünk, rendezőknek nagyon limitált a helyzetünk. Finom levest akarunk, kapunk is sok jó hozzávalót, aztán berakjuk egy nagy fazékba, és elkezdjük főzni. De vigyázz! Ne keverd, ne kavard, mert a végén gulyás lesz belőle! Inkább szabályozd a hőt!” Ezt egy életre megjegyeztem.

Puccini operája, a Bohémélet filmváltozatában Anna Netrebkóval, napjaink talán leghíresebb operadívájával dolgozott. Nem tört borsot az orra alá?

Még mindig naiv egy kicsit, de nagyon intelligens nő. Kedvelem őt. Bizonyára ő is engem, mert ha találkozunk, mindig azt mondja: „Robert, I love you so much, but I have to go now!” Egyszerűen nincs ideje arra, hogy nyugodtan leüljünk beszélgetni. Felfokozott tempóban él. Robert F. Kennedy lányával, Jane-nel vagyok nagyon jó viszonyban. Nagykövet volt Írországban, mellettünk lakik Malibuban.

Gazdag, tartalmas életet él. Rendezőként nem is élhetne színesebbet.

De ne felejtse el, az első húsz évem szörnyű megpróbáltatásokkal járt. Azóta valóban kegyes hozzám a sors.

 

A szerző a Vasárnap munkatársa