All That Jazz

Az Incheba rendezvénytermei hatalmas tömeget képesek elnyelni. E tömeg előteremtése nem könnyű feladat, komoly hozzáértést igényel a szervezők részéről, még akkor is, ha sokan presztízskérdésnek tartják, hogy ott legyenek a dzsessznapokon. A fő programfelelős még mindig Peter Lipa, akinek 42 év alatt akkor is komoly rálátása fejlődött volna ki a műfajra, ha nem imádná annyira. Ez az ember a trendeket illetően is irigylésre méltón képben van, például jól tudja, hogy most kell meghívnia Pozsonyba Prince kísérőzenekarának basszusgitárosát, Nik Westet, vagy az electro-swing új csillagát, Caro Emeraldot. És abban is biztos, hogy a forró ritmusok (Tiempo Libre) bevonzzák a táncos lábú közönséget, akár éjféli kezdéssel is.

Persze nincs ezzel a szélesre nyitással semmi baj, hiszen a szórakoztatónak szánt projektek sem gagyik: a zenészek jól bánnak a hangszereikkel (esetenként jobban, mint amennyit a színpadon ebből megmutathatnak), az énekesek élvezhető hangot bocsátanak ki magukból, a végtermék világszínvonalú – csak éppen nem dzsessz. Az, hogy idén kevesebb osztrák rendszámú autót láttunk a parkolóban, korántsem véletlen. Nyugati szomszédaink, akik az igényes zene miatt viselték el anno a lepukkant PKO szardíniafílingjét, egyre kevesebb utazásra csábító nevet találnak a programban. Az évről évre nívósabb szlovák szcénát nem ismerik, a világsztárok közül pedig azokat kínálják nekik, akikkel odahaza is viszonylag gyakran találkozhatnak. Az „árukapcsolás” sem működött idén, hiszen este hétkor még meglehetősen foghíjas volt a nézőtér, sokan csak tíz után, a nagy nevekre érkeztek, vagy a büfében töltötték az est első részét.

De nézzük a számunkra legizgalmasabb koncerteket. Pénteken egy bőgős, Adam Ben Ezra vitte el a pálmát, akit a szervezők (tisztelet nekik ezért) szólóban léptettek fel. Ilyesmire nem túl sűrűn akad példa, legutóbb talán Lajkó Félix hegedült szólóban ezen a fesztiválon 1998-ban. A 34 éves izraeli virtuóz a YouTube-on lett világsztár, anélkül, hogy egyetlen lemeze is megjelent volna, vagy hogy szerzeményeit játszották volna a rádiók. Már a hangszere is „gyanús”, hiszen egyedi megrendelésre készült, és úgy dobol rajta, mintha bele lenne építve egy cajón, az a bizonyos, fadobozra hasonlító ütőhangszer. A húrok pedig hol úgy szólnak, mint egy spanyol gitár, hol úgy, mint a szitár. A különösen színes hangzást torzítókkal éri el, és ha már úgyis folyton nyomogatja a lábával a pedálokat, loopokat is rögzít, azaz feljátssza az egyes szekvenciákat, és a szám végére nagyzenekari hangzást kapunk.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"252297","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Adam Ben Ezra a stílusokat is merészen váltogatja, ráadásul néha zongora mögé ül vagy éppen fuvolát kap elő. Sokak szerint ő volt a nap hőse, pedig utána a negyven önálló CD-t jegyző veterán olasz trombitaművész, Enrico Rava következett Tribe nevű, fiatalokból álló zenekarával, majd Nik West jött, aki Prince mellett Marcus Millerrel is játszott együtt. Ez a hölgy állítólag azért választott magának férfiasan hangzó nevet, hogy érvényesülni tudjon a férfiak által uralt dzsesszvilágban. Tényleg jól basszusgitározik, ám a látvány is legalább annyit nyom nála a latban, mint a hangok. De ami talán a legzavaróbb: nincsenek igazán jó saját számai. Pozsonyban például a legnagyobb sikert a Proud Mary és a Prince-féle Kiss aratta. És persze a műhajköltemény, amelyet a fején viselt.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"252298","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Szombaton egy hazai zongorista hölgy, Jana Bezek izgalmasan tördelt felépítésű szerzeményeivel és két lengyel zenésszel leiskolázta az est sztárját, a szintén zongora-bőgő-dob felállású GoGo Penguint. A Mercury-díjra is jelölt britek zeneileg kevésbé érdekesek, náluk a színpadról áradó energia viszi a produkciót. Az aznap épp születésnapos Chris Illingworth szép, de meglehetősen egyszerű futamokkal bűvölte a közönséget. Nem úgy, mint másnap Jon Cleary, a blues nagymestere, aki szintén trióval érkezett, és New Orleansba röpített minket. Ilyen lehet egy igazi blueskocsma hangulata a műfaj fellegvárában. Elképesztő hangszeres tudás, hatalmas szív, ütős szerzemények. A vasárnap (zenei) csúcspontja ez a koncert volt, hiába következett utána Caro Emerald és Parov Stelar-koppintó zenekara, akik kedvéért még Budapestről is érkeztek nézők az Inchebába.