Ahol még Ember az ember

Idegen emberek érkeznek ugyanis erre az isten háta mögötti tanyára. Az idegenekkel pedig jön a halál, a pusztulás, a gyűlölet, a szégyen és a hazugság is. Előbb végeznek egy tizenéves, a maga világában csodákra képes, nyurga kamasszal, aztán kitelepítik a szomszéd tanya lakóit, s aki nem megy, elbujdosik, azt megalázzák. Lázár Ervin varázsos írásaiban azonban visszatér az életbe a golyóhalált halt kamasz, a fájdalmában megsemmisült idős házaspár balladába illő fordulattal nyeri vissza emberi méltóságát.

Gárdos Péter, az Uramisten, a Szamárköhögés, A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire rendezője nagyon tartott ettől a filmtől, mert mint mondja: ez egy trend elleni film. Nagyon más, mint amilyet eddig csinált. Stílusában is, hangvételében is, képi megvalósításában is.

„Ilyen típusú filmet ma nem divat, nem jó vagy nem hasznos készíteni – állítja. – Én több mint egy évtizede dédelgetem ezt a tervet, de sosem volt rá pénz. Egy évvel ezelőtt aztán újragomboltuk a kabátot, és most nagyon boldog vagyok, hogy létrejöhetett. Különleges, egyedi történet ez, amelyben Bertók Lajost és Csányi Sándort leszámítva amatőr szereplők játszanak természetesen, a maguk egyszerűségével. Minden arc egy külön film, külön história. Lázár Ervin zseniális író, bezárva a magyar nyelv karanténjába. Novellái a reális és a misztikus peremén játszódnak, minden írása bizonyos értelemben transzcendens történet, tele szimbólumokkal, abszurditásokkal. Én ezeket nagyon szeretem, és elmondhatom: az író rajongója vagyok. A porcelánbabát három novellája alapján forgattuk.”

A filmbeli emberek a valóságban egy elzárt tanyavilágban élnek, mindenki odavalósi, csak a forgatócsoport tagjai voltak mások.

„Legelső feladatunk az volt – meséli Gárdos Péter –, hogy elfogadtassuk magunkat. Hogy ne vegyék észre: mi a fővárosból jöttünk. El kellett érnünk, hogy a lehető legrövidebb idő alatt megszeressenek bennünket, s ezáltal mindenki saját magát tudja adni. Tehát ne legyen benne feszültség, hanem az öröm látszódjék benne. Emberséget, szeretetet, kitartást, lelkesedést tanultunk az ottaniaktól, ez vitte előre ezt a filmet. Lázár Ervin meghatóan szép, igaz meséket ír, nekünk ezeket kellett képekben továbbadni, elmélyíteni anélkül, hogy egy picit is hazudoznánk. Tehát nem nagyon akartunk művészkedni, hiszen olyan filmet akartunk létrehozni, amelynek lelke van. Egyelőre úgy tűnik, hogy – miután egyre többen szeretik – sikerült.”

Ismerve Gárdos Péter korábbi alkotásait, sokan elcsodálkozunk A porcelánbabán. Kilóg a sorból, állítják. Nem illik sem A hecc, sem A brooklyni testvér, sem Az utolsó blues mellé.

„Én azt képzelem, a világ hajlamos arra, hogy skatulyába zárja az alkotót. Hogy dobozban fogalmazza meg, mit gondol róla. Mivel eddig többé-kevésbé a saját dolgaimról készítettem filmet, ezért az eddigi munkáim bizonyos fokig hasonlítanak egymásra. Azok az én történeteim voltak. A porcelánbaba Lázár Ervin története, és a szó legnemesebb értelmében mesterembernek kell lennie annak, aki a színész nevű amatőrnek pontosan elmondja, mint kell csinálni a kamera előtt. Ehhez finom instrukciókat kell adni, hangulatot kell teremteni, zenét kell választani. A filmcsinálás tehát egy komoly mesterség. Nekem pedig ez a szakmám, és örülök, hogy A porcelánbabában olyan társam volt ehhez, mint Máthé Tibor, a nagy tehetségű operatőr.”

Három történet egy tizenhat novellából álló füzérből – a választás tudatos volt. Ez a három történet ugyanis mély rokonságot mutat. Mindegyikben meghal, majd valamilyen módon feltámad valaki, hogy aztán újból meghaljon.

„Engem kimondottan vonz ez a műfaj. Kedvenc íróm, Borges – mondja Gárdos Péter. – Ő is folyamatosan az életről és a halálról mesél. Arról a mezsgyéről, ahol az ember ide-oda lép. Ez a három novella triptichon is lehetne Lázár Ervin alkotásai között. Az első rész az ifjúkorról, a fiatalságról szól, a középső, amely fekete-fehér film a filmben, az ötvenes éveket jelzi sok szenvedéssel, illúzióval, halállal, a harmadik pedig, ahol már minden megfárad, az első két rész keveréke, és mindenképpen a kiutat mutatja.”

Huszonhat szereplője van a filmnek, de csak ketten színészek közülük. Bertók Lajos a Budapesti Kamaraszínház, Csányi Sándor pedig a Radnóti Színház tagja.

„Az a huszonnégy ember a tanyáról úgy forrott össze, mintha egyetlen családot alkottak volna. Nagyon szegények mind a huszonnégyen, de a harmadik forgatási naptól hozták az otthon sütött húst, lángost, palacsintát, hogy jelezzék: befogadtak, megszerettek bennünket. A forgatás végén tizenhárman nem is akarták elfogadni a pénzt. Ugyanis akkor fizettük ki őket. Az elején óvatosak voltunk. Azt hittük: ha előre fizetünk, esetleg elmennek és elisszák. A végén már valósággal rá kellett beszélnünk őket, hogy fogadják el a munkájukért járó anyagi jutalmat. Úgy érezték ugyanis, hogy ha elfogadják, bepiszkítják magukat. Ők a saját életüket játszották el, és hálásak azért, hogy közreműködhettek a filmben. Mindannyiunk számára megrendítő volt, ahogy egymás sikerének örültek. Az első forgatási napon, az első mondatnál megtapsoltam az egyik szereplőt, egy nyugdíjas földművelőt. Tudtára adtam, hogy csodálatos volt, erre valamennyien tapsolni kezdtek, megölelgették őt, úgy fogadták a sikerét, mint a gyerekek. Akármilyen sorsa is lesz a filmnek, ezt az élményt már nem veheti el tőlem senki. Ebből az irigy, féltékeny, borzalmas világból, amelyben élünk, visszamentem oda, ahol az emberek még önfeledten szeretik egymást, és örülni tudnak egymás sikerének. Ahol a gonoszság nem abban a pokoli változatában van jelen, mint a mi életünkben, hanem csak olyan egyszerűen, mint ahogy egyik ember nem szereti a másikat. Ami pedig a két színészt illeti: Csányi Sándort csaknem minden szerepében láttam. A Kontrollban is fantasztikus. Korosztálya egyik legtehetségesebb színésze. A másik Bertók Lajos. Megtiszteltetésnek érzem, hogy elvállalták a szerepet. Mindkettőjükkel egy-egy napot töltöttem a forgatáson. Csányi egy ifjú párttitkárt játszik a filmben, Bertók egy katonatisztet. Kevés olyan fiatal magyar színészt ismerek, akinek titka van. Ők ilyenek. Elképesztően tehetségesek. Például ahogy Csányi kifújja a füstöt, vagy ahogy elhessegeti maga elől a legyet! Vagy ahogy Bertók a felsőbbséges mosolyát magába fojtja, meg ahogy megy fel benne a pumpa! Mindketten lelkesen és boldogan vállalták a szerepet, és itt az eredménye: hihetetlen nagyot alakítottak. A forgatás előtt mindkettőjükkel hosszasan elbeszélgettem. Egy egész délutánt átdumáltam velük, hogy érezzék: mindketten kulcsfontosságú mellékszerepet játszanak a történetben. Megértettek. Forgatás közben már szinte minimális volt a dialóg közöttünk. Lázár Ervin, miután megnézte a filmet, azt mondta: ő a valóságban ötvenkét éves, traktorosból lett pártitkárnak képzelte Csurmándit, de elfogadja, hogy ilyen fiatal, mert Csányi Sándor alakításában saját törvényeivel, saját hitével, saját közönyével és cinizmusával valóban megérkezett az ifjú kommunista.”

Hogy milyen hatása lehet A porcelánbabának a már említett huszonnégy tanyasi életére? Gárdos Péter szerint mindannyian páratlan élményről beszélnek.

„Őszintén mondom: kifejezetten szomorú és fájdalmas volt a búcsúzásunk. Ezeknek az embereknek az életében ugyanis a szó szoros értelmében nem történik semmi. Nem egy év alatt, hanem negyven-ötven esztendő alatt sem. Az egyik szereplő, ezt elmesélem, mert annyira megrendített: meghívott a tanyájára. Nincs se rádiója, se televíziója, csak tyúkjai, libái és birkái vannak. Egy héten kétszer, egy lovas szekéren bemegy a faluba, és bevásárol. De csak alapélelmiszereket. Kérdeztem tőle, hogy mit csinál egész nap. Azt felelte: dolgozik, s jó időben kiül a háza elé, a padra, ami két rönkre tett deszka, és órákon át kémleli a tájat. Engem is leültetett, de csak egy percig bírtam. Néztem a végtelen rónát, a távoli fákat, a birkanyájat, és arra gondoltam, hogy ilyen élet voltaképpen már nincs is. És fokozatosan elhatalmasodott rajtam egy furcsa érzés, hogy milyen jó lenne, ha még létezne. A film pedig egyszeri kaland volt az életükben. Egy megismételhetetlen kaland, amelyről bizonyára még az unokáiknak is mesélni fognak.”

Fehérre meszelt házak egy világvégi tanyán. Csűr, szederfa, fehér ló. Kukoricatábla. Végtelennek tűnő gabonaföld. Mázsasúllyal dob egy pálcika alkatú, szeplős arcú fiú. Dobásával lepipál egy csapat katonát. Naivitás, hit, együgyűség és lobogó öröm néhány idős ember tekintetében. Hirtelen lövés dörren. A fiú összeesik. Hatalmas teknőbe fektetik, vizes teknőbe, hogy lemossák vérző sebeit. Asszonykezek, amelyek csodára képesek. Arcok, amelyeken szemmel látható az egymás iránti mélységes ragaszkodás. A színtiszta szeretet.

Valahol messze, ahol ég és föld még összeér.

Ahol még van miben hinni.

Ahol még Ember az ember.