A vers mint szellemi kihívás

Kezdjük azzal, hogy sokak szerint nem mérvadó, hány éves az alkotó, ha egy-egy művet értékelünk. Én mégis szeretek utánanézni, mert úgy gondolom, az életpálya során született alkotások – amellett, hogy az odafentről kapott tehetséget és az addig felhalmozott tudásanyagot rendezi egyedi formába a szerző – kimerevített pillanatképek. Nyomokban akkor is tartalmaznak impresszionista vonásokat, ha tudatosan kerülni szeretné őket az alkotó. Lehet, hogy pár hónap múlva, egy új élmény, tapasztalat hatására teljesen másként közelítené meg az adott témát. Persze minden szerzőnek „jogában áll” változtatni, másképp játszani egy mostani koncerten azt, amit húsz éve rögzített lemezre, vagy kötetbe rendezéskor átírni valamit, amire megváltozott a rálátás szöge. 
Tőzsér Árpád tudtommal nem ilyen újragondolós típus, felvállalja korábbi gondolatait, érzéseit, illetve minden szempontból érdeklődve figyeli korábbi önmagát. Aki ismeri több kötetben megjelent naplóit, azt is tudja, hogy semmit sem rejt véka alá, olyan információkat is megoszt magáról, amikre senki sem számít. 
Szóval Tőzsér, a huszadik és huszonegyedik század magyar költészetének egyik legfontosabb alakja jelenleg 84 éves. Nyolcvan felett a költők már nem igazán jelentkeznek fontos kötetekkel, az új színek, nézőpontok megjelenése pedig még ennél is ritkább. Tőzsér viszont úgy tud megújulni, hogy közben ugyanaz marad. 
Előző, 2016-os verskötetéért, az Imágókért Madách-díjat kapott, vagyis az volt az év legjobb hazai magyar kötete. Idén pedig Lélekvándor címmel adta közre még újabb verseit. Ha azt mondanám, az Imágókat is túlszárnyalta benne, nem biztos, hogy pontos lennék, mert ezek más jellegű versek. Határokat döntögetők, merészek, elgondolkodtatók, tele kulturális utalásokkal. Ez utóbbi ugyan eddig is jellemző volt Tőzsérre, de most azt boncolgatja, hogy az ősi mítoszok megismétlődnek, hogy életünk egy örök körforgás része. Heródiás ugyanolyan távolságra van tőlünk, mint „Szorel Gyula” (a Vörös és feketéből), John Milton lánya, Deborah pedig jól megértené magát mondjuk Foucault-val. 

A szerző önmagát egyfajta megfigyelői, krónikási pozícióba helyezi, amellett, hogy nyakig benne van a történésekben. És gondol a majdani reflexiókra is, a kritikusoknak például egészen egyértelmű üzenetet dolgoz bele egyik versébe:

„a szerző-mű kapcsolat már rég nem az apa és fiú meghitt, roman / tikus viszonya, hanem inkább Frankensteiné és ször / nyeteg teremtményéé, felváltva üldözik egymást, tör / nek egymás életére. A teoretikusok meg kapnak az / alkalmon, s a szerzőt, aki szerintük zavaró tényezője / az irodalomnak, mint az elme a filozófiának, kiiktat / ják az emberi kommunikációból: a szerző meghalt, / hirdetik frankensteini vigyorral. Így hát teljesen / mindegy, ma merre indulok egy tegnap felvázolt epi / kai-drámai-lírai helyzetből, ha szerencsém van, min / denképp beérek a mű Rómájába” (Heródiásról, a befejezések lehetetlenségéről és Mallarmé kockás sáljáról). 
Érdemes megfigyelni a tagolást is. A kötet több versére jellemző a sorok rendkívül szabad kezelése: a szerző ott töri meg a sort, ahol a vizualitás kívánja, nem „faltól falig” fut a szöveg, hanem csak majdnem, mintha azt jelezné, hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni, mert minden ott folytatódik és ott ér véget, ahol mi akarjuk. 
Formailag egyébként rendkívül változatos a kötet, a gondolatritmus által mozgatott versek mellett bőven vannak rímesek, mindenféle képlet és kunszt, felsorolni sem győzném. A témák is változatosak. Egyszerre kedves és elgondolkodtató gegek (Vörös és fekete, A három Dezső, Piroska szerelme – apokrif strófák a Toldi szerelméhez), filozófiai kérdések történetbe ágyazva (XXXVI. fejezet, amelyben Maurice d'Esparvieu az őrangyaláról és az Isten-Sátán metamorfózisról elmélkedik), létösszegző versek (Születésnapi vers október 6-ra, mindazoknak, akik e napok születtek, Kis Testamentum, Az átlátszó patkány), illetve e három kategória keveréke (Üvöltés – egy bányamérnök-költő naplójából) kínál szellemi kihívást az olvasónak. E vékony, 72 oldalas kötet „feldolgozása” emiatt egy hétig is eltart, de csak akkor, ha közben semmi mást nem kényszerül olvasni vagy írni az ember. 
A formai játékosság gyakran izgalmas ellentétbe kerül a mondanivalóval, és az összecsapásból mindig ez utóbbi kerül ki győztesen. Közben élő személyek is összekapaszkodnak irodalmi alakokkal, és nem az a fontos, ki létezett valójában, és kit szült emberi fantázia. 
A kötet talán legfontosabb hozadéka, hogy ez a rendkívül művelt, intuitív költő a maga bölcseletének koordinátái és lírai univerzuma szerint emeli ki, mutatja fel és formálja át a mitologikus motívumokat, toposzokat. Plasztikus, erőteljes képei néhol statikus, másutt drámaian mozgalmas költői eszközök révén mély gondolatokat közvetítenek, de sohasem szócsőként, hanem tökéletesen belesimulva a mítosz struktúrájába. 
A mítoszok alkalmasak rá, hogy az alkotó ember rájuk támaszkodva fogalmazza meg mondanivalóját. Ez persze nem újdonság, a fél világirodalom példa rá. Ám csak kevesen képesek ennyire szervesen, magától értetődő módon összeolvasztani a mitológiát és a költészetet. 

Tőzsér Árpád: Lélekvándor. Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, Budapest, 2019, 72 oldal.