A vadonba és még tovább

Több mint három évtizede annak, hogy egy 24 éves friss diplomás stoppal Alaszkába utazott. Mint oly sokaknak, neki is az alaszkai vadon jelképezte a szabadságot.

Alaszkát megelőzően Christopher McCandless azonban már két éve járta Észak-Amerikát. Mi valahol utazásai derekán kapcsolódunk be történetébe. A fiú (Kalocsányi Gábor) hátizsákkal, bakancsban csörtet a színpadra. Zilált, megviselt, de úgy tűnik, boldog. Annyi legalábbis biztosan állítható, hogy a túrázók elégedettsége tölti el. Nemrégen mászott meg egy csúcsot, méghozzá önerőből, saját maga eszkábálta szerszámok segítségével. Lelkesen mesél húgának, Carine-nak (Lanstyák Ildikó), miközben mi lélegzetelállító felvételeket láthatunk a háttérben – Chris utazásainak helyszíneit. Annak ellenére, hogy egy kis stúdióhelyiségben ülünk, az összhatás sikeres: a végeláthatatlan hófödte hegycsúcsok, zord erdők és Kalocsányi Gábor energiái hatására egy pillanatra minket, nézőket is megérint a természet varázsa, és a stúdió állott levegője ellenére talán még a szabadság szellőjét is ott érezzük az arcunkon.Lehet, hogy illúzió az egész? 

A Chris története mögött húzódó ellentmondások fokozatosan törnek a felszínre. Miért vált Chris McCandlessből Alexander Supertramp? Mi minden történt a fiúval eddig, és minek árán folytatja még mindig ezt az életet? A csillapíthatatlan kalandvágy mellett halványan felsejlik annak lehetősége, hogy főszereplőnk menekül. Talán saját emlékei elől? (A személyeket, akikkel Chris utazásai során találkozik, Czuczor Nóra személyesíti meg, aki a főszereplő lelkesedését ellensúlyozó szkeptikus narrátor szerepét is betölti).

Chris McCandless egyfajta ikonikus figura az Egyesült Államokban – bár korántsem egyértelmű az az üzenet, amellyel személye bír. Történetét többen feldolgozták. Jon Krakauer 1996-ban írta meg regényként – a nagy sikerű Into the Wild című kötetet 30 nyelvre fordították le, magyarul Út a vadonba címmel jelent meg Veressné Deák Éva fordításában 2001-ben –, az azonos nevű film pedig 2007-ben készült el, Sean Penn rendezte és Emile Hirsch játszotta a főszerepet. Készült azóta dokumentumfilm, színházi darab, sőt musical is.

McCandless története azonban kinek-kinek különféle jelentéssel bír: van, aki számára a fiú a romlatlan idealizmust, van aki számára a példaértékű kalandvágyat képviseli. És van, aki számára totális felkészületlenséget és szánni való naivitást. Megítélése ráadásul az idő múlásával is változik, hiszen története más és más megvilágításba kerül az éppen aktuális társadalmi diskurzusnak köszönhetően – na meg az információknak is, amelyek a kilencvenes évek elején lejátszódott homályos történtek óta napvilágot láttak.

Egyszóval, Chris McCandless ellentmondásos figura. Egy dologban azonban mindenki, még az egymásnak feszülő táborok is megegyeznek: története sokat elárul a modern ember természethez fűződő, szintén ellentmondásokkal teli viszonyáról.

Aki először találkozik a történettel, annak mellbevágó. Ez valószínűleg így lesz a darab célközönségével, lévén a Vekker Műhely első sorban az idősebb diákoknak szánja az előadást (14 éves kortól ajánlják a készítők). A közönség java része tehát úgy ül majd be a darabra, hogy nem ismeri sem a történetet, sem a kulturális vonatkozásait, sem pedig a történteket körülölelő vitákat.

Ez természetesen nem baj. Fodor Orsolya rendezése, illetve Gaál Anna forgatókönyve olyan módon vázolja a nézők számára McCandless történetét, hogy az már maga a narratív feszültség miatt is élvezetes. S miközben a nézők a történet kibontakozásán izgulnak, terítékre kerülnek azok a kérdések is, amelyek a McCandless-viták során merültek. Nevezetesen, hogy mit is jelent az, hogy szabadság, hogy képesek vagyunk-e saját elképzeléseinket megvalósítani, és ha igen, azért mi mindent vagyunk hajlandóak feláldozni. A személyesen túl pedig az univerzális sík is megjelenik, mikor felmerül annak kérdése, hogy hogyan értelmezhető az ember és a vadon kapcsolata. A technika és modern életvitelünk révén még inkább eltávolodtunk a természettől – a történtek után 30 évvel a sztori éppen ezért talán még fontosabbá vált. Végső soron a rendezés talán egyik legnagyobb erénye pedig az, hogy nem hagyatkozik a regényre és a filmre, hanem lépést tart a MacCandless-történet utóéletével, és mai szemszögből is képes reagálni a sztorira. Tehát egy bonyolult, sokrétegű és sokrétű színpadi darabot kapunk, melyet öröm lesz szétszálazni majd a tanteremben a diákokkal – nem mellesleg a felnőtteknek is elképesztő izgalmas.

A kaliforniai születésű Chris McCandless 1990-ben diplomázik le. Történelmet és antropológiát tanult egy Georgia-i Egyetemen, kiváló eredményekkel vizsgázik. Lelkes természetjáró és futó: amikor fut, végre rendet tud rakni a fejében – írja húgának egy levelében. Aztán kiveszi a spórolt pénzét és jótékony célra adományozza. Majd egészen konkrétan eltűnik a térképről. Nevet változtat. McCandless több hosszú túrát tesz a hegyekben, kenuval evezik a Colorado folyó egy szakaszán, majd két év utazást követően autóstoppal érkezik meg Alaszkába, hogy megkíséreljen csak magára támaszkodva élni a vadonban.

Alaszka szimbólum: az Egyesült Államokban fiatalok és nem csak fiatalok vándorolnak „északra.” A vadon a szabadság szimbóluma, az a hely, amelyre nem érvényesek a civilizáció szabályai. Egyfajta spirituális zarándokhely a modern ember számára, aki igyekszik közel jutni az érintetlen természethez, és van, aki számára ez a megismerés saját maga megismerésének lehetőségét rejti magában. Ez a narratíva, bárhol is járunk „civilizált” világunkban, erőteljes, az észak-amerikai kultúrában azonban a transzcendentalista mozgalomnak köszönhetően kifejezetten erős gyökerekkel rendelkezik. Az, ahogy a spirituális útkeresés a vadon megismerésével kerül párhuzamba Ralph Waldo Emerson és Henry David Thoreau írásaiban, a huszadik század számos íróját és utazóját ihlette meg. Köztük McCandlesst. A kevéske csomag, amit McCandless magával vitt, könyveket is tartalmazott, és azt is tudjuk, hogy Thoreau írásai és Jack London regényei óriási hatással volt rá.Utazása végső, alaszkai szakasza McCandless szűkszavú naplójegyzetein keresztül elevenedik meg a színpadon. Néhány kiló rizs, egy pisztoly és néhány könyv – nagyjából ennyit visz magával az útra Chris, aki gyakorlatilag a legrosszabb évszakot választotta a vadonban való tartózkodásra, hiszen nyáron mocsarassá, nedvessé válik a táj a fenti térségekből érkező, olvadt hóból keletkező vízmennyiség miatt. Chris bogyókat gyűjt, kis állatokra vadászik, és egy elhagyatott buszban ver tanyát.

Mi hajtja Chris McCandless? A rendezés e körül a kérdés körül forog. A mai fiatalok számára a szabadság kérdésével válhat ez a történet létjogosulttá. Chris McCandles lehet, hogy nem is több, mint egy fiú, aki úgy élt, ahogy hitte, hogy élnie kell, a meggyőződése szerint? Valójában hányunknak sikerül ezt teljesítenie?

Van azonban még egy dolog, amely izgalmassá teszi ezt az előadást: mégpedig annak kérdése, hogy Chris valójában mennyire tehet a sorsáról, és távozása milyen mértékben értelmezhető válaszreakcióként az őt ért traumára. Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Fodor Orsolya rendezése A fiú címet kapta, és nem az Út a vadonba adaptációjaként hirdeti magát. Ebbe a darabba ugyanis több került be, mint Krakauer regényébe és Sean Penn filmjébe. Azt addig is tudtuk, hogy Chris apja kilépett előző családjából, mikor Chris anyjával kapcsolatot kezdett, hogy egy ideig mindkét kapcsolatot fenntartotta, és hogy ez Christ nagyon megviselte. Chris testvére, Carine McCandless 2014-ben jelentette meg emlékiratait The Wild Truth címen, melyben további részleteket árul el gyerekkorukról – és nem épp kellemes dolgokat mesél. Carine szerint szülei egymást és gyerekeiket is bántalmazták. Ezek a részletek Krakauer könyvébe – a testvér kérésére – akkor nem kerültek be, Gaál Anna forgatókönyvéhez azonban fontos kiindulópontot nyújtottak. Carine és Chris bensőséges viszonyát látva úgy sejtjük, hogy a szülőkkel való kapcsolat erősen motiválhatta Chris vágyát, hogy „eltűnjön” a vadonban.

Akkor hát mennyire autentikusak a vágyaink? Egy további fontos kérdés, amit magunkkal vihetünk, ha megnézzük ezt a kiváló darabot.