A tündéri realizmus diadala (fotók az előadásról)

Vidnyánszky Attila rendező méltányolható és méltányolandó kreatív alázattal és alapos felkészültséggel párosuló szakmai biztonsággal vitte színpadra Tamási Áron játékát. Pontosan ragaszkodott a szerző által megjelölt „szereplő személyek” karakteréhez. Mindössze egy esetben tért el ettől, amikor a játéknak mintegy rossz szellemének, a Boszorkány – Bakkecskének beikatásával amolyan negatív deus ex machina, a falu rossz szelleme jelenik meg, tegyük hozzá, elementáris erővel segítve az előadás népi hiedelemvilágot megidéző szándékát.

Azt is mondhatnánk, hogy ez a nagyon értékes és a Komáromi Jókai Színház életében méltán előkelő helyre számot tartó előadás a tündéri realizmus színházi diadalának is tekinthető. Egy helyütt bicsaklik csak meg ez a kristálytiszta hömpölygés. Konkrétan akkor, amikor a II. felvonásban a holtrészeg Bakk Lukács és Préda Máté néhány ismert magyarnóta első sorát próbálják meg elénekelni. Közülük elsőként a Galambszívet örököltem… kezdő sora „csendül fel”. Már ekkor gyanús volt számomra, hogy itt (Petőfit szabadon idézve) ocsú szóratik a textusnak tiszta búzája közé. Aztán jött a másik, a harmadik… Igazán nem szeretném, ha úgy tűnnék fel, mintha valamilyen nyelv- és stilisztikatisztaság-csőszként igyekeznék feltüntetni magam. Azzal is tisztában vagyok, hogy a mindenkori beszélt nyelv egy élő, változó organizmus. Sőt, még azt is tudomásul veszem, hogy a nyelvnek meg kell küzdenie a romlással, a tiszta dialektust és a népköltészet kincsestárát minduntalan hígítja a szerzői giccs. Ám ez esetben teljesen indokolatlannak tartom ezt a tudatos beleszemetelést.

A magyar népdalkincs annyi, de annyi ideillő, akár pajzán, akár lírai (ami ebben a kontextusban ugyancsak groteszkül tudna megszólalni) gyöngyszemet tartalmaz, hogy erre semmi szükség. Ráadásul az előadás minden általános érvényűsége ellenére megőriz valami titokzatosan tiszta-szépet az egykor volt falu világának hangulatából, hogy gond nélkül elhiszem: éppen egy „akármelyik székely faluban” (ahogy a szerező meghatározza a helyszínt) szemlélem a történéseket. Ezek a magyar nóták (amelyekkel egyébként semmi bajom; aki akarja, hallgassa) kifejezetten sértőek. Ha legalább a szándék világos lenne. De nem az. Csak sejteni lehet. Ismerve Vidnyánszky kiváló ízlést, talán a játékossága űzhetett most furcsa tréfát vele. És: velünk. Magyarázatokat és feltételezéseket lehet kreálni, de minek? Ha tehetném, azonnal kigyomlálnám ebből a színpadi remekműből. Aki olyat tud, hogy a Kömény Móka csizmájából kiöntött víz adja hírül az érkezőknek a fiú kiszabadulását a kútból, annak nem kellene ilyen banális megoldásokhoz folyamodnia. Még a provokáció szintjén sem. Nem ragozom tovább, de ki vele ebből az előadásból!

A színészi munkáról most nagyon is indokolt és érdemes külön-külön szólni, hiszen kivételesen tiszta, pontos, mélyen átélt alakításoknak lehettünk a tanúi. Vidnyánszky rendező úr a bemutató után elmondta, hogy valódi társulattal találkozott Komáromban, ami (valljuk be) ma már nem mindennapi eset. Sőt, egyre ritkább! Az előadás kétségkívül erről az együttjátszásról tanúskodik. Egymás színpadi létezését tiszteletre méltóan segítő összjátékkal találkoztunk. Olyan színészkoncerttel, ahol a játszók nem csak ismerik, de tisztelik is egymást. Mintha szeretve féltenék egymás művészetét, tudva, hogy a másik játékának fényében a magamé is fényesebben csillog majd. Ez pedig óhatatlanul hozzáad valami megfogalmazhatatlan, de érzékelhető többletet a csodához. Vegyük sorjában. Gondos Esztert (Tamási megfogalmazásában az egyik „vénlány”-t) Szvrcsek Anita alakítja. A sokszínű művésszé érett színésznő ismét olyan színeket és árnyalatokat villant fel tehetségéből, hogy olykor elborzasztja a nézőt. A visszavonhatatlanul elillanó fiatalsága miatti féktelen gyűlölet sötét színeit mutatja nagy drámai erővel. Olyan megkérgesedett szívet tár fel előttünk, amelyet nem érintett meg soha az igaz szerelem melege. Talán nem is hagyta volna, hogy megérintse…

A másik „vénlány” Gondos Regina, Szoták Andrea m. v. megformálásában. A tehetséges, fiatal színésznő hivatalosan nem tagja ugyan a társulatnak, de nem először játszik színházunkban. Remélhetőleg nem is utoljára, hiszen olyan színt képvisel, amely (mint ebben az előadásban is beigazolódott), gazdagabbá teszi ezt a színházi alkotó közösséget. Az ő figurája még nem egy kialakult és megváltoztathatatlanul rosszlelkű leány, de nővére hatására minden bizonnyal rövidesen és végérvényesen azzá válik. Ilyen pontosan megfogalmazott azonosság- és különbség-jegyekkel megformált testvérpárt nagyon ritkán láthatunk egy előadáson belül. Most ez történik. A színésznők tagadhatatlan kvalitásai mellett a kiváló-érzékeny szereposztás és színészvezetés is hozzájárul a sikerhez. A három lány közül a legfiatalabbat, Gondos Magdolnát Holocsy Katalin játssza. Finom rezdülésekkel, koncentrált játékkal-megéléssel mutatja fel a nővérei által irigyelt-kínzott legkisebb leány figuráját, akit a belső fény és a szerelem ereje minden szenvedés elviselésére képessé tesz. Emlékezetes alakítás az övé is. A három színésznő nagyszerűen segíti kiegészíti egymás játékát. Egymás fényében ragyognak fel alakításaik, amelyek eddigi pályájuk fontos mérföldköve lesz.

Nem kevésbé jelentős a Bakk Lukácsot alakító Tóth Tibor és a Préda Mátét játszó Fabó Tibor kettőse sem. Mindkét színművész tagadhatatlan szakmai kvalitásai mellett kellő tapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy a mesterségbelileg legkényesebb jeleneteket is hitelesen megoldja. Konkrétabban a második felvonás „részeg éjszakájának” hosszú és igényes jeleneteire gondolok. Ha valahol el tud csúszni a színészi játék, az éppen a részegség színpadi ábrázolása. Vidnyánszky Attila nem fukarkodott ennek az „esendő” emberi állapotnak a kiélezésével, ezzel is nehezítve a két színész dolgát. Bátran kijelenthetjük, hogy ugyanolyan hitelesnek sikerült maradniuk, mint a „józan”-jelenetekben.

Tóth Tibort számos előadásban láttam már. Sokszor volt meggyőzően hiteles, de ilyen jónak a Martin Huba által rendezett Karamazov testvérekben láttam utoljára. Játékának ízeit-színeit igazi csemegeként ajánlom a közönségnek. A főszereplők sorát gazdagítja Hajdú László alakítása is. Ő Kömény Mókát, a tisztalelkű legényt, Gondos Magdolna párját kelti életre. Szerepének lényege a férfiúi tisztaság és az eleve elrendelés ábrázolása. A szerelem erejének mindent legyőző hatalma teljesedik ki játékában. Kiváló alakítás. Az ő feladata az egyik legnehezebb, hiszen az ilyen „egyértelműen emblematikus” figurákat úgy ábrázolni, hogy valódi, sorshordozó és egyedi ember-léttel ruházódjanak fel, komoly színészi kihívás. Hajdú László maradéktalanul megoldotta a feladatot. Nem csupán fizikai adottságai, de mesterségbeli tudása és rendkívüli érzékenységet mutató lelkisége is segítette ebben.

Móka édesanyját, Kömény Ignácnét Varsányi Mari alakítja. Játékáról csak a tisztelet és a megilletődöttség hangján tudok szólni. Az egyetlen fia életéért kétségbeesetten aggódó édesanya minden fájdalma ott van ebben az alakításban. S ami a legnagyobb erénye: nem látványosan, nagy gesztusokkal és verbális tirádákkal él, hanem csendesen fájó anyai szíve válik láthatóvá. Nem eljátszik, hanem ábrázol. Nem alakít, hanem megél. Nem drámázik, hanem halkan él. Nem ágál, de belső ereje van. Nem okoskodik, hanem bölcs. A szerelem csodájáról szóló monológja haldokló fia ágyánál egyszerre szívszorító, felemelő és katartikus erejű. Néha nem is tudatosítja az ember, milyen kincse ennek a társulatnak Varsányi Mari. Művészetének ereje szerencsére erre is felhívja az ember figyelmét. Eszembe juttatja ennek a múlandó, a perc múlandóságába kapaszkodó művészetnek a varázslatos-titokzatos vonzerejét…. A színház furcsa dekadenciája mintha az elmúlás, a lét tünékeny voltának a misztériumát akarná megfogni és felmutatni…

Bernáth Tamás alakítása ugyancsak rászolgál a kritikusi elismerésre. Az általa életre keltett szimbolikus alak egyszerre realisztikus és elvont, fizikai és gondolati lény. Férfi-kecskebak-boszorkány… Kissé az egykori nagy sikerű beregszászi előadás, a Sardaffas, a hímboszorkány lidérc-hangulatát idézi fel, ami nem von le abból az erőből, amit Bernáth Tamás színpadi jelenléte képvisel. Itt kell dicsérőleg szólni a koreográfus, Gemza Péter m. v. munkájáról, aki olyan mozgássorokat kreált, amelyekkel hitelessé vált az ábrázolt hiedelem-alak. Nagyszerű hangulatsegítő, méltó kiegészítő színpadi játék-eleme az előadásnak. A tündéri realizmus színpadi tartozéka lett. A nagy koncentrációt és fizikai erőnlétet is feltételező szerepet Bernáth kiválóan oldotta meg.

Ugyancsak szimbolikus alakok, a tündéri realizmus világának hangulatfestő „kellékei” a varjú-siratóasszonyok. Ha ízes, szellemes humorról beszélünk, meg kell említenünk azt a pillanatot, amikor ezek a feketébe burkoló vészmadarak éktelen károgással-sivalkodással (Lőrincz Margit, Németh Ica, Mák Ildikó) korábban érkeznek siratni, mint az utolsó kenet feladására rendelt pap. (Nem ez az egyetlen szellemes-tréfás pillanata az előadásnak, hiszen kerítés lécein át a magaszedte mezeivirág-bozótot levizelő Préda Máté, vagy az egyre magasabbra emelkedő faág, mind-mind emlékezetes pillanatok maradnak a néző számára.)

A kisebb epizódszerepekben is emlékezetes pillanatok tanúi lehettünk a bemutatón. A Katolikus pap szerepét Manases István elevenítette meg. Neki jutott talán a legkevesebb lehetőség arra, hogy valamilyen karaktert mutasson; inkább egy szeleburdi kispap benyomását keltette. Nagyon expresszív volt Olasz István megformálásában a Dobos ember, aki egy kicsit hírnök, egy kicsit a falu bolondja hangulatfestő szerepkört is betöltötte.

A díszlet- és jelmeztervező, Ondraschek Péter m. v. mesterien kitalált díszletterve néhány elemében ugyancsak próbára tehette az asztalosmesterek, a lakatosok és díszletfestők szakmai tudását, ám minden úgy „fest” és működik a színpadon, hogy abban hiba nincs! Ugyanez mondható el a rendkívül hatásos hangkulisszáról (Garai Gábor és Zakor Sándor hozzáértését dicséri), amely valódi drámai erővel emeli ki az egyes történések mozzanatait, valamint a varázslatosan szép világításról, amelyet a rendező elképzelése alapján a fénymesterek (Rózsás Szilvia és Kollár József) mesterien hibátlan pontossággal alkalmaznak.

Kincs van a kezünkben. Igazi színházi kincs. Mutassuk meg a világnak, hogy mire vagyunk képesek; vigyük el mindenfelé, ahol csak el tudjuk játszani! (Kiss Péntek József; Dömötör Ede felvételei)