A törvényen kívüliek királya

Talán nincsen nálam jelentősebb ellenzője az életkoralapú diszkriminációnak (ageism) a környezetemben. A country utolsó állócsillagának új albumát mégis úgy fogadtam, hogy jó, nézzük meg, mi sül ki ebből, és reménykedjünk, hogy ezúttal sem kell csalódnunk. Valahol meg lehet érteni az aggályaimat: Willie Nelson hét évtizede zenélésből él (első albuma, az ...And Then I Wrote megjelenésének is már több mint hatvan éve), évente kiad egy új stúdióalbumot.

Tavaly májusban alapvetően miatta mentem el a New Orleans Jazz & Heritage Fesztiválra, és igaz, fellépése a Covid-19-megbetegedés miatt elmaradt (a fia, Lucas Nelson és bandája, a Promise of the Real megátalkodottan erős koncerttel kárpótolta a rajongókat), egész nap abban a Nelson arcképét ábrázoló pólóban voltam, amelyet a születésnapjára vettem. Életemben nem szólított meg és gratulált nekem még ennyi idegen néhány óra leforgása alatt.

Idén, éppen a legendás előadó 90. születésnapján vettem részt Louisiana leghíresebb könnyűzenei fesztiválján. „Na, kinek van ma születésnapja?” – kérdezte egy mellettem álló asszony a Los Lobos színpadra lépése előtt, aznap már nagyjából az ötvenedik észrevételtevőként. Ha valami lényeges, hát, ez: Nelson ízig-vérig amerikai ikon, akiről szinte mindenki hallatlanul pozitívan beszél. Megszállottja annak, amit csinál – turnézásnak, stúdiómunkának, társadalmi szerepvállalásnak és a családjának is. Azonban, mielőtt találgatásba bocsátkoznék arról, hogy kell-e még dolgoznia egy veteránnak (természetesen érveket, ellenérveket is találni), aki már az előző évezredben beírta magát a zenetörténetbe, csak egyet mondok: Nelson valamennyi új albumán érződik, hogy örömmel és felszabadultan rögzítette a stúdióban.

Nincs ez máshogy az I Don’t Know a Thing About Love című, Harlan Howard amerikai countryszerző tíz dalát feléneklő új munkájával sem. A mintegy hat évtizeden keresztül aktív Howard dalai azonban nem tartogatnak nagy meglepetéseket (a Streets of Baltimore Bobby Bare, a Busted pedig Ray Charles vagy Johnny Cash előadásában működik igazán), a törvényen kívüliek örökös királya mégis olyan különleges – ezúttal magas regiszterekbe is biztosan tévedő – hanggal és verhetetlen bandával rendelkezik, hogy egyetlen percig sem csalódunk a félórás zenei anyagban.

Ha még valamiért nagyon szerethető az I Don’t Know a Thing About Love, az kétségkívül az, hogy Nelson még akkor is őszinte és játékos, amikor talán rutinból játszik. Igaz, szentimentális zenélésről van szó, de a gyakran alulértékelt countrydobolás mégis sokkalta komplettebb (country groove), mint az előző stúdiómunkánál (A Beautiful Time); ugyanez a billentyűsökre, a szájharmonikára is helytálló megállapítás. Így még inkább érthető, hogy Willie Nelson hetven stúdióalbum után sem tud mellényúlni.