A Temetetlen halott

Moór Marianna (Égető Mária, a feleség) és Jan Nowicki (Nagy Imre)Újabb váltás: rozoga írógép kattog, Nagy Imre lánya a hetvenes években levelet ír, amelyben közli: amíg apja gyilkosai vannak hatalmon, nem hajlandó kérelmezni a rehabilitálását. A tegnap és ma összefonódása ezzel véget ér, hogy csak az utolsó képkockákon jelenjen meg ismét, amikor a két lány célba érve ráhelyezi virágait Nagy Imre sírjára.

Ennyi a keret, hogy utána lavinaként induljon a történet, amely a görög tragédiákhoz hasonlóan nem ismer kitérőket. Korabeli filmfelvételek váltakoznak a játékfilm kockáival olyan természetességgel, hogy szinte észre sem vesszük. Nincsenek előzmények, nincs „történelmi háttér”, csak villanások. Villanás Rajk temetéséről, amelynek újratemetettje akár Nagy Imre is lehetett volna, hisz Rákosi a kirakatper lehetséges vádlottjaként rá is gondolt, csak Nagy kiterjedt szovjet kapcsolatai miatt esett végül a választása Rajkra. Minderről semmi sincs a filmben, Nagy Imre előző bukására, a pártból való kizárására is csupán egyetlen mondat utal. A tájékozatlan néző még arról a hallatlan tettéről sem szerezhet tudomást, amely annyira megkülönböztette kommunista politikustársaitól: az előírt önkritikát megtagadva egyszerűen kisétált a politikai színtérről, ismét beállt civilnek.

Mészáros Márta hasonló módon járt el, mint Francesco Rosi emlékezetes filmjében, A Mattei-ügyben. Ő is mellőzi a túlságosan szövevényes háttér ismertetését, csak a főhősre koncentrál. Egy pillanat alatt beleránt a történések sűrűjébe, és az utolsó filmkockáig fogva tart. A tulajdonképpeni történet – az, hogy „hogyan jut el Nagy Imre a tisztességes halálig” ahogy a rendező maga sűrítette egy mondatba a bemutatót követő sajtótájékoztatón filmjének tartalmát – az 1956. október 23-i budapesti demonstrációval kezdődik. Azzal, amelyen a politikus – hatalmas hurrogást váltva ki a tömegből – az obligát „Elvtársak!” megszólítással indította beszédét, hogy „Barátaim!”-ra váltva folytassa. Az igazi Nagy Imre még október 24-én is ugyanazt a retorikát használta rádiónyilatkozataiban, mint Kádár János és a többi kommunista vezető: ő is „ellenforradalmárokról” beszélt. A csoda, a nagy metamorfózis csak másfél nappal később következett be, amikor felismerte, hogy mindössze két lehetőség van: a szovjet túlerőre támaszkodva leverni a felkelést, vagy elfogadva a felkelők követeléseit, az események élére állni. De még ezt sem láthatjuk a filmen, ahogy a sorsdöntő választást megelőző lelki tusa kiváltotta szívrohamról sem értesülünk. Nem jelennek meg a véres utcai harcok, a Rádió ostroma, nincs Corvin köz és Kilián laktanya, sem Moszkva és a Nyugat reakciói... Pedig mi minden zajlott a háttérben és a nagyvilágban! Mészáros Márta filmje épp azáltal zseniális, hogy kikerüli a történelmi-politikai tablófestés csapdáját. Mert ha belekezd, soha ki nem gabalyodik abból a szövevényes útvesztőből, ahol mindent a külpolitikai események hullámverései, a két szuperhatalom közötti alkuk determináltak – még azt is, hogy mikor kezdjék el Nagy Imre perét. A perirat a benne prejudikált halálos ítélettel már rég elkészült, de mivel árnyékot vetett volna a Szovjetunió 40 éves fennállása alkalmából rendezett ünnepségekre, el kellett halasztani. A következő év februárjában megkezdett bírósági tárgyalásokat ismét szovjet kérésre kellett egy időre leállítani, nehogy veszélyeztessék az épp akkor beindított leszerelési propagandaoffenzíva sikerét. De a kiszolgáltatottság, az eleve meghatározott szerepek mindezek ismertetése nélkül is tökéletesen kirajzolódnak, nincs hiányérzet, a dráma teljes és tökéletes, és főleg megrázóan emberi. A per hanganyaga, jegyzőkönyvei fennmaradtak, lefolyása pontosan rekonstruálható. A nagy titok a középkori börtönöket idéző, sötét magánzárka falai között maradt. Mivel töltötte a végtelennek tűnő napokat és éjszakákat a fogoly Nagy Imre, honnan merített erőt a kihallgatások lelki terrorjának elviseléséhez, emberi méltóságának megőrzéséhez, ahhoz a fantasztikus tartáshoz, amely az ítélethirdetés pillanatában készült korabeli fényképen is tisztán látható?

Ahogy Rosinál A Mattei-ügyben Gian Maria Volonté vitte a filmet, itt Jan Nowicki az, akinek mindent el lehet hinni. Tökéletes az alakítása, eszköztelen és mélyen emberi. Olyan, mint az egész film, amely tárgyilagosan, tényszerűen, visszafogottan mond el döbbenetes, hátborzongató, megrendítő és felemelő dolgokat. Itt minden és mindenki a helyén van, nincs benne egyetlen sanda aktuálpolitikai utalás, nincs benne egyetlen hamis hang. Tiszta, becsületes és szép alkotás, az a bátorság és emberség kellett a létrehozásához, amely Mészáros Márta minden művét besugározza. És ami külön pozitívumnak tekinthető: szlovák és lengyel koprodukcióban született, a „rendezni végre közös dolgainkat” jegyében. Mert, mint Jan Nowicki nyilatkozta, Európának ebben a felében semmi sem történhet, ami ne lenne kihatással összes lakójának életére.