A szőke szuperhős, aki nagyon vicces

Szerencsére ez most nem valami kommersz Marvel-mozi, amelyhez hasonlót már tucatjával láttunk: a harmadik Thor-film ugyanis vicces, önironikus és sokkal inkább tűnik szerzői filmnek, mint klasszikus folytatásnak. Hogy a Ragnarökről szinte csak jót lehet mondani, abban alighanem óriási szerepe van Taika Waititi új-zélandi rendezőnek, aki a kis költségvetésű, ám remek filmjei (Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája) után most szabad kezet és óriási összeget kapott, hogy készítsen egy szuperhősfilmet a saját szájíze szerint. Ő pedig csinált egy olyan mozit, amely egyszerre komor és nagyon színes, és amelyben annyi önirónia van, mint a szintén különutas A galaxis őrzőiben. Waititi filmje stílusában utóbbit és a Deadpoolt követi, vagyis nem akarja magát komolyan venni. A rendező láthatólag érzi, mennyire föl van fújva ez a szuperhősőrület, ezért ki is gúnyolja azt: a főszereplő, a pörölyös igazságosztó, a mennydörgés istene például rengetegszer csinál magából hülyét a vásznon.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"293653","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Történetépítésre azonban sajnos kevés időt hagy Waititi, így a Ragnarök sem a bonyolult cselekményével lopja be magát a szívünkbe: megint a világot (pontosabban az istenek lakóhelyét, Asgardot) kell megmenteni, most épp Helától, a halál istennőjétől, akiből Cate Blanchett teremt meglepően összetett karaktert, és aki ellen ismét egy kis szuperhőscsapat sorakozik fel a mozi végére. Ám ha hajlandók vagyunk eltekinteni a soványka és a drámai elemeket kiaknázatlanul hagyó sztoritól, akkor a Ragnarök minden pillanata maga lesz a nagybetűs szórakozás: nehéz ugyanis nem szeretni, ahogy Thor és Hulk egymást ugratja (egyébként: a Ragnarök legalább annyira Hulk filmje, mint Thoré), vagy ahogy a legváratlanabb pillanatban szólal meg egy rock- vagy metálszám. Mindez pedig piszkosul élvezetes, úgyhogy: soha rosszabb szuperhősfilmet!

Gera Márton