A szavak kalóriatartalmával

Tizenhat éven felülieknek? Egy sok mindent látott ember figyelmeztetése megannyi zsákutcába futott életről, hisz ahogy írja: „öt országban, három kontinensen éltem, nem lett sehol maradásom, hogy miért, azt talán még ma sem tudom”. De hogy hol is van az a hely (ha van egyáltalán?), ahol igazán otthon lehetett volna?

Ferdinandy György valahol Gömör gyermeke, valamelyik őse még a 18. század második felében Rozsnyó városbírája volt, de volt a családban orvos, miniszter, sőt kaszkadőr is. Már, akiket számon tartott a családi legendárium. S bár szinte a fél világot belakta, ahol igazi otthonra soha nem talált; Gömörbe a mai napig nem jutott haza.

„A Kelet volt az útipoggyászunk. Benne a származásunk, a gyerekkorunk, az illatok, a duzzadó szilvaszemek. A barnaszén, a félelmek, a gőzmozdonyok, az újabb és újabb menekülések. ONNÉT jöttünk, és soha nem szakítottuk el a kötelékeket. Továbbra is összefűztek bennünket a Podgorci és a Jeruzsálem között elterülő szőlőhegyekkel, a Dráva meg a Mura mentén élő barátainkkal, a hivatalosan immár Rimavská Sobota névre hallgató Rimaszombat dombjaival. Egy dolog az éppen uralkodó rezsim, más dolog a topográfia. A nyelvek, az ételek, a gesztusok. Az érzelmek ábécéje”– ezeket a sorokat már Ilma Rakusa írja, Rimaszombat neves szülöttje. Neves? Vajon mennyire tartja számon szülővárosa? 2005-ben ugyan ünnepélyes pompával fogadták, s beírhatta nevét a város emlékkönyvébe is, de magyar nyelven megjelent első kötetére 2010-ig kellett várni, amikor is a Pécsi Jelenkor Kiadó adta ki Lassabban! című esszékötetét Nádas Péter utószavával. Idén a Magvető újabb kötetével rukkolt elő, a Rengeteg tenger (Kurdi Imre fordítása) két éve elnyerte a legrangosabb svájci könyv nagydíját, a Schweizer Buchpreist. Rakusa 11 nyelven beszél, közép-európai világpolgár. Talán ezért nincs otthon se Svájcban, apja által választott hazájában, se Szlovákiában, se Magyarországon, annál inkább Közép-Európában. Amikor pár éve Rimaszombatban egy magyar kislány az író-olvasó találkozón megkérdezte tőle: büszke-e arra, hogy magyar, Rakusa magyarul (addig szlovákul folyt a társalgás) mosolyogva annyit felelt: „Boldog vagyok, hogy beszélem ezt a nyelvet, de az én anyanyelvem az irodalom”.

Rakusa 11 évvel fiatalabb Ferdinandynál, s nem járt be három kontinenst, csupán Európát, emlékei szintén elsősorban a szellemi hazakeresésre vonatkoznak. Rimaszombat, Trieszt, Ljubljana, Párizs, Vilnius, Leningrád, Moszkva, Párizs, Teherán – s megannyi furcsa, bolondos szerzet, akik évtizedek távlatából is kísértenek Rakusa álmaiban. Dosztojevszkij, akitől nem tud és nem is akar szabadulni, Jan Skacel, a morvaországi igaz ember, Brodszkij, aki három hónappal a találkozásuk után már amerikai polgár, Hrabal, aki úgy trónol az asztalfőn az Arany Tigrisben, mint Krisztus az utolsó vacsorán. Kert, vonatok, határok, árnyak, évszakok, homok, könyvtár, tenger – kulcsszavak Rakusánál. Virtuális és vonatokon zötykölődő valódi utazások. S egy már csak volt Európa... „Boldogság? Igen, boldogság. A közösség melege, a rozskenyér, a vadludak. Megtanultam, mit jelent a barátság, és hogy milyen jólesik falatozni a sírokon. Megízleltem a szavak kalóriatartalmát (A költészet mint mindennapi kenyér), megtapasztaltam a véget nem érő napok színskáláját. A szépséget. Egy másféle, sokkal közösségibb és sokkal kevésbé céltudatos életmódot.”

Ferdinandy Rakusával szemben nem állt meg Párizsban, s a Kelet helyett a Nyugatot választotta. De nem lett tőle örömtelibb ember. S azok sem, akiket legutolsó kötetében oly határtalan szeretettel megörökít. Legyen az a Bécsből titokban haza-hazalátogató Tante, Solti Rózsi, az árva lány, akit valahol talán elkapartak az oroszok, P. Kis János lánya, aki titokban verseket írt, Andy, aki szépen végigélte az életét, de rosszul írta meg, Vasárnap úr, az évtizedekig élőhalott, s még megannyi szeretetre méltó emigráns, akiket nem jegyez a történelem, mert az csak a győzteseket énekelte meg.

Hogy Ferdinandy melyik táborba is tartozik? „Hajósládám a tengerbe veszett, könyveim megsárgultak, aztán foltosodni kezdtek, végül összeragadtak a trópuson. Ma már nem is merem felütni őket, nehogy valami sárga por csorduljon ki a borítóból, gyönyörű betűk és illatos szavak helyett... Téved, aki azt hiszi, hogy csak úgy büntetlenül meg lehet látogatni a múltat.”

Ferdinandynak és Rakusának igaza van. Az emlékek rém veszélyesek tudnak lenni, mert figyelmeztetnek egy talán nem hiába leélt világ fonákságaira, s fel- és újraértékelik az egykor elmulasztott pillanatokat. De nekik velünk ellentétben legalább még vannak emlékeik.
Juhász Dósa János