A sokszínű Latin-Amerika

Akit megérintenek a kontinens vibráló színei és kulturális változatossága, annak mindenképp érdemes megnéznie a hónap végéig látható kiállítást. Mi lesz vajon a sorsuk azoknak a hagyományos életmódot folytató csoportoknak, amelyeket még nem olvasztott be a globalizáció? Hogyan változik az átlagember értékrendje a modern társadalmakban, és milyen formát ölthet a női egyenjogúságért folyó küzdelem? Ilyen kérdések átgondolására invitálnak a kiállított fotók.

Méhek és cowboyok

A mayák hite szerint a méhek Ah Muzen Cab isten ajándékai, ráadásul olyan élőlények, akik kapcsolatot tartanak fenn a szellemek világával. A Mexikó nyugati részén fekvő Yucatán államban az őslakosok néhány ezer évre visszamenőleg foglalkoztak méhekkel, hiszen a 16. századig, a cukornád érkezéséig a méz volt az egyetlen édesítőszer a térségben. Régészeti ismeretek alapján a méhészet fontos pillére volt a kultúrának, és a mézgyűjtést a maya papok évi kétszer ünnepelték. A Melipona méhek mézének különlegesen finom íze van, és nagyon értékes, hiszen egy méhkaptár csupán két liter mézet hord össze évente, szemben az európai méhekkel, melyek 70 litert is produkálhatnak.Nadia Shira Cohen egy hosszú távú projekt keretében foglalkozik a hagyományos méhészetet folytató őslakosok fotódokumentálásával. Munkája azt a pillanatot ragadja meg, mikor felborulni látszik az őslakosok harmonikus kapcsolata a természettel. Míg a méz évszázadokon át a térség legértékesebb terméke volt, ennek az állapotnak keresztbe tett a mexikói kormány 2011-es rendelete, mely genetikailag módosított növények termesztését támogatta. Ez természetesen a nagy földterületeket megművelő, intenzív mezőgazdaságot folytató farmereknek kedvez, akik nagy mennyiségben használnak vegyszereket. Mivel a méhek vegyszerezett növényekről gyűjtik a mézet, a Melipona méhészet helyzete látványosan romlik, és a méz is veszít a minőségéből – a méhészek például már nem használhatják az „organikus” megjelölést termékükre.

Patagónia cowboyai a címe Tomás Munita fotósorozatának, mely azokról az utolsó argentin cowboyokról szól, akik hagyományos módon, őseik technikáival szelídítik meg és fogják be a vadon élő szarvasmarhákat. A cowboy családjának élete egy állandó körforgás, hiszen mindennap körülbelül húsz lóval és ugyanannyi kutyával indul a vadonba. A kérdés, melyet Munita fotósorozata feltesz, az az, hogy vajon meddig folytathatják ezt a hagyományos tevékenységet az egykor olyan népszerű argentin cowboyok leszármazottai, és mikor válik életmódjuk végérvényesen turistalátványossággá.

A latin-amerikai Warhol

Marcos López Pop Latino című sorozata azzal tűnik ki a tárlat többi munkája közül, hogy a dokumentumfotó realista talajáról a szürrealizmus irányába lép. López fotói festményszerűek: stilizált helyzeteket komponál, jeleneteket alkot emberi figurákból, képei teátrálisnak hatnak, miközben élénk, vibráló színekkel dolgozik. Az argentin fotóművész szerint képei azonban összefüggnek a valós élettel. Alkotásaiban ugyanis fontos utalásrendszer lelhető fel. Jeleneteit meghatározza a tipikusan latin-amerikai közeg – ezen belül is az argentin pampa tűnik fel leggyakoribb háttérként, az ábrázolt helyzetek pedig a popkultúra világát idézik. Az élénk színek kifejezetten a popkultúra megteremtője, Andy Warhol szitanyomataira emlékeztetnek, akinek munkáiban – úgy, mint most Lópezében – érzékelhetően körvonalazódik a konzumer társadalom kritikája. López képei gyakran provokatívak, hiszen a bennünk élő keresztény kultúrára alapozó sémákat forgatja ki. Ilyen például az a Pozsonyban is megtekinthető munkája, melyet a Leonardo da Vinci-féle Utolsó vacsora kompozíciója alapján mintázott. Az utolsó vacsorán átváltoztatott kenyér és bor helyett azonban egy argentin barbecue-lakomába csöppenünk, ahol a Jézus-figura egy grillezett állatot vág fel, az apostolok helyén ülő vendégek pedig vörösborok és szószokkal teli műanyag flakonok társaságában tömik magukba a húst. López képei azért erőteljesek, mivel olyan témakörrel vegyíti a kritikus látásmódot, mely latin-amerikai viszonylatban szentnek és sérthetetlennek számít: a vallással.

Egyenjogúsági küzdelmek

Luisa Dörr brazil fotós a fotóművészek azon fiatal generációjába tartozik, akik nőket helyeznek fókuszba. A pozsonyi kiállításra két, látszólag eltérő sorozatából érkezett válogatás: az egyik a valenciai hagyományokból indul ki, ahol minden év márciusában rendezik a Fallas ünnepséget, és ebből az alkalomból a nők hagyományőrző ruhákba öltözve vonulnak fel Valencia utcáin. Dörr régmúlt idők festményeinek portré-stílusában ábrázolja ezeket a nőket, akiknek pompásan megmunkált, gazdagon díszített ruháik a múlt századok gazdasági jólétét tükrözik. A fotóművész másik kiállított képanyaga Bolíviában készült a repülő choliták néven elhíresült csoportról. A repülő choliták kizárólag nők számára rendeznek birkózómérkőzéseket, s ezek a nők hagyományos népviseletet öltenek magukra a birkózás idejére. A mérkőzéseken részt vevő nők számára a birkózás egyrészt anyagi bevétellel kecsegtet, másrészt a függetlenségért való harcot jelenti. Míg a cholitas sokáig lenéző kifejezés volt a térség női őslakosaira, mára a csoport tevékenységének köszönhetően nemcsak elvesztette negatív konnotációját, hanem a női egyenjogúságért folyó harc szimbóluma lett Bolíviában. Dörr mindkét fotósorozatában a hagyományaik megőrzéséért harcolnak a nők, két teljesen különböző országban és feltételek mellett ugyan, de hasonló céllal: azért, hogy megőrizzék társadalmaik kulturális sajátosságait.

Az Andok himnusza

Nem utolsósorban pedig érdemes figyelmet szentelni Pablo Corral Vega képeinek. A neves ekvádori fotóriporter Latin-Amerika dokumentálásának szentelte életét, képei a National Geographicban és más nagy presztízsű amerikai folyóiratokban jelentek meg. Coral Vega 1995-ben indult arra a hosszú útra, mely során a Kordillerrák hegyvonulat térségeit járta be, hogy dokumentálja a magas tengerszint feletti településeken élő népek életét. Képei fantasztikus érzékkel ragadják meg a helyszínt meghatározó atmoszférát, a zord, hegyi körülmények között élők mindennapi életét állítják középpontba, az őslakosok bölcsességét, az emberi élet boldog vagy épp szomorkás pillanatait jelenítik meg. A fotóriport képei később Mario Vargas Llosát is megragadták, akit egy-egy fotón megjelenített helyzet történetírásra inspirált. A fotóriporternek és az írónak közös kötete is jelent meg, mely húsz képet és húsz novellát tartalmaz. A pozsonyi kiállításon ebből láthatunk részleteket, minden egyes fotó alatt Vargas Llosa egy-egy lírai reflexióját olvashatjuk.