A reformáció üzenete

A reformáció Isten sze­reteten alapuló és men­tőszándékú beavatko­zása a világtörténelembe. Reménység a hívők, útmutatás a megtévedtek, meghívás az együttműködni és együttgondolkodni akarók, de figyelmeztetés a hatalmaskodók és másokat leigázni akarók számára. Talán a József Attila fordításában megszólaló Luther Márton sorai fejezik ezt ki legjobban: „S ha földön ördög nyüzsgene, És elnyelni akarna, Meg nem riadnánk – ellene Győz hitünk diadalma. A világi úr Tombolhat vadul, Semmit sem tehet; ő megítéltetett. Megrendül egy szavunkra. Él, áll az Ige igazul, Akárki vesse-hányja. Táborainkra száll az Úr Szent Lelke, adománya Jóhír, nő, család,Jószág, test, világ Veszhet, vihetik Veszendő kincseik, - Miénk marad az ország.”  Gyorsan terjedt Magyarországon 1517. október 31-én, a reformáció kezdetét jelentő wittenbergi 95 tétel kiszegezésekor Magyarországon még sokak emlékezetében ott élt a Dózsa-féle parasztfelkelés után következő kegyetlen megtorlások emléke. Az első alulról jövő, valódi magyar szabadságharc fájdalmas kimenetelének következtében a reményvesztett lakosság értelemszerűen irgalomra és útmutatásra szorult, amelyet az akkori egyház képtelen volt megadni a számára. Az üldöztetésben szerzett lelki sebek pedig köztudottan nehezen gyógyulnak, és emiatt a Magyar Királyság könnyedén a reformáció táptalajává vált. Az is jelzésértékű, hogy az olmützi püspök már 1273-ban azt jelentette a magyar egyházi viszonyokról, hogy ott „mindenféle hazáját elhagyó eretnek és szakadár jó fogadtatásban részesül”. A felsoroltakból kiindulva nem csoda, hogy a thüringiai paraszti felmenőkkel rendelkező Luther Márton forradalmi tanítása rohamosan elterjedt az egyre mélyebb társadalmi és erkölcsi válsággal küzdő Magyarországon. A bűnbocsátó cédulák árusítáról elhíresült Tetzel János már 1518 végén a reformáció magyarországi térnyeréséről panaszkodik, sőt Guidotto velencei követ egy titkos jelentésében a királyi párról is azt írja, hogy „kedvez” az udvarban élő lutheránusoknak. Válaszlépésként 1523-ban a budai országgyűlés törvényt hozott a lutheri reformáció ellen, részben idegengyűlöletből, részben a huszita tanokkal szimpatizáló polgárságtól és egy újabb parasztfelkeléstől való félelmében. A törvény alkalmazására azonban nem került sor, mert a mohácsi vészben kicsúcsosodó feudális anarchia ellehetetlenítette. Írók és polgári értelmiségiek Eközben a Wittenbergben és környékén megforduló diákoknak és kereskedőknek köszönhetően há­rom társadalmi réteg is nagyon gyorsan azonosult a reformáció tanításával. Rövid idő alatt megjelentek a legkiválóbb evangélikus költők, írók, igehirdetők, azok a polgári értelmiségiek, akik bátran és gyakran szenvedések közepette vagy csendesen hozzájárultak a reformáció magyarországi terjedéséhez. Dévai Bíró Mátyás, Bornemissza Péter, Sztáray Mihály, Huszár Gál, Szkhárosi Horvát András, Farkas András, Gálszécsi István Batizi András és sokan mások a könyvnyomtatásnak, a bibliafordításoknak, az anyanyelven zajló igehirdetéseknek köszönhetően közkinccsé tették a reformáció tanítását.  Az ország protestáns többségűvé válásához jelentős mértékben hozzájárult a nemesség és a kisebb birtokosok állásfoglalása is, illetve a cuius regio eius religio (akié a föld, azé a vallás) elv alkalmazása. Ez azonban nem akadályozta meg az eltökélt magyar reformátorokat abban, hogy a legélesebb társadalomkritikát is megfogalmazzák azokkal szemben, akiktől a reformáció sorsa nagyban függött. Ezért ma is fontos emlékeztetni az egyházi tisztviselők reformáció által kivívott szabad véleménynyilvánítási jogára. Főleg akkor, amikor egyesek politizálással vádolják a (protestáns) lelkészeket a társadalmi kérdésekben való nyílt állásfoglalásuk miatt. Ilyenkor jusson eszünkbe Luther Márton örökérvényű mondata: „Itt állok, nem tehetnek mást”. …ki-ki az ő értelme szerint… 1568-ra a tordai országgyűlés Európában elsőként vallásszabadságot hirdetett: „Minden helyökön az prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, ki-ki az ő értelme szerint, és az község, ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kénszerítéssel ne kénszerítse […], de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő nékie tetszik. Ezért penig senki az szuperintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa; ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől […], mert a hit Istennek ajándéka…” Elsőre talán hosszúnak tűnik ez az 1517-től eltelt időszak, viszont tudatosítanunk kell azt, hogy a 16. században vagyunk egy felszabdalt és 150 évre megszállt országban.  Az 1591-es „csepregi kolokvium” által bekövetkezett evangélikus-református szétválást egyértelmű veszteségnek könyvelhetjük el a magyar protestantizmus történetében, mert hosszú időre véget vetett a közös szervezőmunkának, egyaránt meggyengítve az evangélikus és református felet, aminek ma leginkább a határon túli magyar protestáns gyülekezetek látják a kárát. Az egységes protestantizmussal szemben nehezebb dolga lett volna az egyházak és az ország fejlődését évszázadokra visszavető, a Magyarországot először rabbá, azután koldussá, majd katolikussá tenni akaró, a Türelmi rendelet 1781-es kihirdetéséig tartó ellenreformációnak. A hitükben kitartóknak szembe kellett nézniük a katolikus főpapság és a bécsi udvar érdekközösségével, amely a vagyon- és templomelkobzáson kívül vérpaddal és gályarabsággal gyakorolta a keresztény szeretetet. A magyar protestantizmus Európában egyedüliként mindig szabadságharcok és forradalmak árán biztosította a fennmaradását, és bizonyította a szabadság iránti töretlen vágyát.  Haladó szellemű gondolkozás A Szentírás alapvető tanításához visszatérő egyház mellett az egész akkori világot átformáló reformáció egyik legfontosabb hozadéka az oktatás volt, amely a tárgyi ismeretek anyanyelven való megszerzése mellett a haladó szellemű gondolkodásra is lehetőséget adott. Ennek azért van jelentősége, mert ott, ahol teret kap a szabad véleménynyilvánítás, ott az ismeretek határai is kitolódnak. Legyen szó egy falusi kisiskoláról vagy akár a fasori gimnáziumról.  Ugyanez a helyzet a hittel is, amely az Istenhez és a felebarátainkhoz való odaforduláson túl megtanít bennünket kérdéseket feltenni, ha szükséges, kritikusan gondolkodni, és indulatok nélkül cselekedni, hogy ne váljunk fundamentalistává. Ugyanakkor ismernünk kell a hagyományainkat, és ami a legfontosabb: nem szabad eltérnünk a hit forrásától, a Szentírástól. Ha ezekből bármelyik is kiesik, elvétjük a helyes utat.  Ez érvényes a ma működő egyházakra is: a nyugati egyházak nem mehetnek szembe az Isten akaratával, amikor a Szentírásnak ellentmondó tevékenységükkel kiürítik, majd lerombolják a templomaikat, a közép-európai egyházak pedig addig, amíg erre egyáltalán van igény, nem dughatják a fejüket a homokba, amikor rá kell mutatniuk a fogyasztói társadalom és a közélet visszásságaira. Evangélikusok: halmozottan kisebbségben Sajnos nem mehetek el annak a közösségnek sorsa mellett, amelynek a helyzete ellentmond az eddig leírtaknak. Ők a halmozottan kisebbségben élő, a köztudat számára kevésbé ismert szlovákiai magyar evangélikusok. A hívők iránti közömbösséget a szlovák egyházvezetés részéről néhány gesztusértékű megnyilvánuláson túl a közös megoldáskeresés és a párbeszéd hiánya mutatja. A szlovák fél képtelen megérteni a magyar hittestvérek helyzetét, éppen ezért nem partner a rendezésében. A kisebbségekkel szembeni nagyvonalúság helyett lojalitást vár el a többséggel szemben. Jelenleg egyetlen felvidéki magyar lelkésze van az egyháznak, a gyülekezetek többségében magyarul is beszélő lelkészek működnek. Nagy segítséget jelentenek a Magyarországról átjáró szolgálattevők. Legfeljebb párezer hívő él szórványban a Pozsonytól Nagytárkányig húzódó, megközelítőleg 500 km  hosszú szakaszon. Az 1941-es Evan­gélikus Naptárban megjelent szlovákiai magyar evangélikusok imádságának részlete minden kisebbség számára vigasz: „Egy ember is többség, ha veled van, de a többség is elenyésző kisebbséggé lesz, ha nélküled akar önerejéből élni. Szegénységünket pótolja a te gazdagságod, csekély számunkat buzgóságunk, tehetetlenségünket a te mindenhatóságod ereje.” Nincsenek arra vonatkozó adatok, hogy az anyanyelvükhöz való ragaszkodásuk miatt hányan látogatják a református gyülekezeteket, azt tudjuk, hogy ez főleg a városokra jellemző (Kassa, Rozsnyó, Rimaszombat, Losonc, Léva, Ipolyság, Ga­lánta, Komárom, Dunaszerdahely, Somorja, Pozsony). Számottevő magyar evangélikus közösség a gömöri régióban él, Szlovákia leginkább elnéptelenedő, elöregedő, elvándorlással és munkanélküliséggel sújtott vidékén. Ez a tény rányomja a bélyegét a gyülekezetekre is, amelyek a lelkészhiányon túl komoly anyagi és szervezési gondokkal küzdenek. Viszont még érezhető igény mutatkozik a hitélet iránt. A nyugat-szlovákiai gyülekezetek fenntartása ugyan anyagilag valamelyest jobban biztosított, de az erre az országrészre jellemző erőteljes szekularizáció hatására rövid időn belül teljesen elfogyhat a csallóközi és mátyusföldi magyar evangélikusság. A leírtak dióhéjban rámutatnak egy közösség fokozatos lemorzsolódásának a következményeire is.  Nemrég egy reformáció-ünnepségen az egyik felszólaló azt mondta, hogy a reformáció megújulás. Megújulás, de nem a szó profán értelmében, hanem lelki értelemben. Megértéséhez elég visszanyúlnunk Luther Márton 95 tételének első mondatához: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: Térjetek meg!, azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen.” Ez az első lépés a megigazuláshoz és a fél évezreddel ezelőtt bekövetkezett reformáció helyes értelmezéséhez.  Nagy Olivér evangélikus lelkész, Alsószeli