A női test mint tőke

A Finnugor vámpír 2002-es megjelenése óta Szécsi Noémi minden munkájára érdemes odafigyelni. A szerző Nyughatatlanok című történelmi regényével párhuzamosan kezdett nőtörténeti blogot írni, majd ez a vállalkozás Géra Eleonóra történész, levéltáros közreműködésével két kötetté terebélyesedett: A budapesti úrinő magánélete (1860–1914) és A modern budapesti úrinő (1914–1939) rengeteg olyan mikrotörténetet osztott meg az érdeklődő olvasóval, amely rendre elsikkad a „nagy történelem” férfias kulisszái között. Ennek a nem fikciós vonalnak a folytatása, elmélyítése a legújabb, Lányok és asszonyok aranykönyve című kötet, némileg módosult, jellemzően testközpontú fókusszal. A szerző az első magyar doktornő illusztris példája, munkássága mellett korabeli levelekre, naplókra, visszaemlékezésekre, orvosi és ismeretterjesztő forrásokra, szépirodalmi művekre, sajtócikkekre és -polémiákra támaszkodva járja körül, hogyan tekintettek a nőre és hogyan érezték magukat a nők a saját bőrükben egy olyan korban, a 19–20. század fordulóján, amikor társadalmi szerepük fokozatos változása és a modern testtudatosság kialakulása jelentős változásokat vetített előre. 
Szerzőnk megközelítésében a vizsgált időszakban alapértelmezett esetben a nő tőkéjét a szépsége, fiatalsága, társadalmi státusza és hozománya alkotta, ezek segítségével kellett legalább megtartania, de lehetőleg megemelnie a saját helyzetét – és a családja helyzetét is. Érthető hát, hogy a család mindent megtett annak érdekében, hogy a társadalmi elvárásoknak szigorúan eleget téve terelgesse a kívánt irányba, a megfelelő házasság biztos révébe a lányait. A szerelmi házasság eszménye ugyan létezett, de a kölcsönös vonzalom emlegetése inkább csak a máz volt a párválasztási ügylet lényegén. A korabeli sajtónak és irodalomnak is kedvelt témája volt a házasság mint szerződés, amelynek lényegét meglehetősen sarkosan definiálták: a férfi nemi vágyait elégíti ki és utódokat kap, ezzel együtt megszerzi a nő munkaerejét, míg cserébe megélhetést biztosít a nőnek. Szécsi Noémi rengeteg izgalmas, tanulságos forrást idéz; példaként álljon itt egy szövegrész Brichta Kálmán katolikus kántortanító és erkölcskritikus tollából. A maga idejében komoly tekintélynek számító szerző Budapestnek vesznie kell! című írásában a pénz és a külső jelentőségét elég nyersen adta a polgárlányok tudtára, miközben a férfierejüket és pénzüket prostituáltakra fecsérlő férfiak erkölcstelenségét ostorozta: „Akár mily szorgalmasak és takarékosak legyenek lányaink, ha nem nagyon, de nagyon szépek, férfiúra azok ne számítsanak. Még kevésbé számítsanak azok, kik nem szépek és 20 éven felül vannak, azok biztosak lehetnek, hogy elhervadnak a nélkül, hogy az anyai örömöket élvezhették volna, hacsak 50 000 frt vagyonnal nem rendelkeznek, mert akkor biztosan kapnak férjet.”

A kötet lapjain felbukkanó neves és névtelen lányok, asszonyok történetei persze nemcsak a házasság vásáráról beszélnek, hanem az előzményekről és a folytatásról is: milyen érvekre támaszkodva volt elfogadott tény bő száz évvel ezelőtt, hogy a lánygyermek iskoláztatása nemcsak felesleges, hanem egyenesen kártékony; milyen traumákat okozhatott a szexuális felvilágosítás elmaradása, illetve a házasságra lépett felek szexuális tapasztalatai közötti lényegi különbség; milyen egészségi kockázatokkal járt a gyermekáldás (a nem ritkán a termékenység végéig tartó, sorozatos várandósság) abban a korban, amikor terhesgondozás gyakorlatilag nem létezett; milyen kihívásokkal, elvárásokkal találta szembe magát a férjezett asszony az idő előrehaladtával... A Lányok és asszonyok aranykönyve elsősorban a polgári, úri középosztálybeli nők tapasztalataira összpontosít, de időről időre kitekint az arisztokrácia, a munkásnők, a városi közegbe csöppent falusi cselédlányok világára is. Körbejárja a tipikus mintákat – és lehetséges alternatív női stratégiákat, normaszegő sorsokat villant fel.
Hugonnai Vilma (1847–1922) életútja mindehhez valóban kitűnő sorvezető. A nagytétényi grófkisasszony, aki alig 18 évesen ment férjhez egy jóval idősebb földbirtokoshoz, hogy gyerekeket szüljön, háztartást vezessen, kora és társadalmi rétege jellegzetes női figurája lehetne. Hogy feleségként és anyaként kiharcolta a svájci orvosi tanulmányok jogát, kiemelte ebből a normatív, elrendeltetett sorsból. Zürichben 1879-ben szerzett diplomát, amit Magyarországon még hosszú ideig nem fogadtak el: egy ideig bábaként tevékenykedett, majd 1897-ben nyithatta meg budapesti rendelőjét. Ahol, logikusan, elsősorban női betegek keresték fel, nagyrészt olyan panaszokkal, amelyekkel nem szívesen fordultak férfi orvosdoktorokhoz – a rendelési naplók tömör bejegyzései nemritkán elképesztő személyes történetek lenyomatai. Közben Hugonnai Vilma magánélete sem szokványosan alakult: elvált, aztán negyvenévesen férjhez ment Wartha Vincéhez, az ismert vegyészprofesszorhoz, és közel húszéves különbséggel újra gyermeket vállalt. Családjában, betegei körében is meggyőződéses támogatója volt a vegetáriánus étrendnek, a merev fűzők elhagyásának, a mozgásnak, a személyes tisztaságnak – egy sor olyan nézetnek, amely abban a korban duplán unortodoxnak hatott, ha nő szájából hangzott el. 

Az 1880-as népszámlálás adatai szerint a történelmi Magyarország területén élő 7 millió nő közül közel 1,5 milliónak volt fizetett munkája. A társadalom minden rétegét tekintve a nők által űzött és űzhető szakmák a következők voltak: földműves (636 363 fő), napszámos (497 308), házicseléd (365 837), kereskedelemben dolgozó nő (18 387), bába (7851) tanítónő (3616), nevelőnő (1750), apáca (771), bordélyház-tulajdonos (60). Ha innen nézzük, 140 év alatt igazán nagyot fordult a világ. De ha kézbe vesszük a Lányok és asszonyok aranykönyvét, és belefeledkezünk egyik vagy másik (egyébként kifejezetten olvasmányos, helyenként pikírten szórakoztató) fejezetbe, előbb-utóbb a párhuzamokon kezdünk el merengeni: mi az, ami a szemléletmódban, a beszédmódban, a nézőpont lényegében férfi és nő viszonyában a mai napig alig változott.

Szécsi Noémi: Lányok és asszonyok aranykönyve
Park Könyvkiadó, 2019
380 oldal