A nagy meglepetések gálája

Beyoncénak legalább négy Grammyt kellett kapnia kilenc jelölésből a rekordhoz, és pont ennyit kapott. A legjobb album azonban nem az övé, és nem is a nagy riválisnak tartott Adele-é, hanem Harry Styles érdemelte ki harmadik szólólemezéért, a tényleg kiváló Harry’s House-ért. Ez a sokszínű anyag a mai popzene esszenciája, és benne van minden, ami a „régmúlt korokból” releváns, maradandó, tovább gondolható. (Az már csak hab a tortán, hogy övé az év vokális popalbumának díja is). Szóval Beyoncé úgy lett idén a Grammy-történelem legtöbbet díjazott előadója, hogy a négy fő kategória egyikében sem győzött. Utoljára 2010-ben sikerült összehoznia az év dalát, a Single Ladiest, és az eddigi nyolc Grammy-jelölésből egyszer sem lett övé az év albuma.

Mind a 91 kategóriáról nem tudunk szólni, ezért a más sajtóorgánumokban kevésbé ragozott díjazottakkal foglalkozunk most. Az év producere az a Jack Antonoff lett, aki nem csak Taylor Swift és Lana Del Rey „házi” mindenese, olyan sztárok álltak már sorban a stúdiója előtt, mint Sia, St. Vincent, a The 1975 zenekar, a Florence + The Machine vagy Diana Ross. Producerként sokkal sikeresebb, mint saját zenekara frontembereként, bár azért a Bleacherst is lehet szeretni. Kis túlzással kimondhatjuk, hogy ő napjaink Rick Rubinja – valószínűleg ő veszi át a stafétát a veterán sztárproducertől, mert nemcsak meghallja „a jövő zenéjét”, hanem alakítani is képes a trendeket.

A múlt héten robbant a hír, hogy Ozzy Osbourne felhagy a turnézással, egészségi állapota miatt többé nem lép színpadra. A veterán rocker, generációk példaképe tavaly készített egy remek albumot, amely meg is kapta a legjobb rockalbum Grammy-díját, Ezen felül „a legjobb metal teljesítmény” is az övé lett a Degradation Bluesért, amelyben a Black Sabbath gitárosa, Tony Iommi is közreműködött. Gyanítjuk, hogy a múlt heti szomorú bejelentés is közrejátszott ebben a döntésben, mert mindkét kategóriában kiváló volt a felhozatal idén. A díjra jelölt albumok közt ott volt például a The Black Keys duó Dropout Boogie-ja, amely minden év végi toplistán helyet kapott, vagy a brit Idles zenekar Crawlerje, a metálmezőnyben pedig a Megadeth vagy a Turnstile.

A Wight-szigeten felcseperedő, kisebb post-punk robbanást előidéző Wet Leg lányduó, azaz Rhian Teasdale és Hester Chambers mindkét alternatív kategóriát megnyerte: övék a legjobb album és a legjobb alter-zenei teljesítmény a Chaise Lounge című számért, amely több világsztár lejátszási listáján is rajta van. A magyarázat az lehet, hogy mivel az isten háta mögül érkeztek, nem fertőzték meg őket a trendek és múló divatok. Kíváncsian várjuk őket a júliusi trencséni Pohoda Fesztiválra.

Wayne Shorter amerikai jazzszaxofonos augusztusban lesz 90 éves, de mit sem törődik ezzel, továbbra is ontja magából a zenét. Eddig tizenegy Grammy-díjat mondhatott magáénak, most kapott még egyet: a legjobb improvizált jazzszólóért, amelyet Leo Genovese zongorista közreműködésével vitt véghez. Willie Nelson pedig áprilisban lesz 90 éves, és tavaly megcsinálta az év country- albumát. Neki is gratulálunk.

Az amerikaiak üdvöskéje, Taylor Swift mostantól elmondhatja magáról, hogy Grammy-díjas videóklip-rendező. All Too Well című dalából egy szabályos rövidfilmet rendezett, amellyel legyőzte például a BTS-t és Kendrick Lamart.

Ez utóbbinak azért nem kell búslakodnia, mert övé a legjobb rapalbum díja, amelyet már harmadszor kapott meg, ezúttal a Mr. Morale & the Big Steppersért. Az utóbbi tíz év egyik legfontosabb rappere két további Grammyt is hazavihetett az év rapdaláért (The Heart Part 5) és legjobb rapelőadásáért.

Adele sem maradt díj nélkül, bár a furább kategóriák egyikében sikerült megkaparintania a győzelmet, ez pedig „az év legjobb pop szólóteljesítménye” az Easy On Me című dal előadásáért.

És akadt, aki legyőzte Billie Eilisht, Beyoncét, Taylor Swiftet, és Lady Gagát is, mégpedig a legjobb filmbetétdal kategóriában. Ő Lin-Manuel Miranda, aki a további két Grammyt is besöprő Encanto című filmben énekelte el saját szerzeményét, a We Don't Talk About Brunót. Ez a zseniális szerző-előadó a Hamilton musicallel robbant be, majd pedig rendezett egy remek filmet a Netflixnek (Tick, Tick… Boom) egy elfeledett musicalszerzőről, Jonathan Larsonról.

Végezetül arra biztatjuk önöket, hallgassák meg minél több kategória jelöltjeit és díjazottjait, fedezzenek fel jó zenéket, pótolják mindazt, amiről lemaradtak az utóbbi időszakban. Mert többek közt erre is jó a Grammy-díj: fókuszba helyez olyan kiváló teljesítményeket, amelyek megérdemlik a figyelmet.