A muszájtól a lehetetlenig

A népszerűség jogos: remekműről van szó. Tiszta, világos szöveg, okos és szigorú logikájú érvelés az emberi lét morális értelméről és a hatalom deformáló hatásáról. Jeruzsálemben vagyunk Krisztus után 37-ben. A zsidók királya I. Agrippa, a kereszténység még nem vert gyökeret. Petronius, Caligula császár helytartója a zsidók szent templomában akarja elhelyezni a császár szobrát. Ez azonban a zsidó nép hitének meggyalázása volna. Azaz lehetetlen. Pedig muszáj, hiszen a császár nem szokott viccelni, vele nem lehet egyezkedni.

A Komáromi Jókai Színházban a „csupa nő” Whisky esővízzel után nem sokkal egy csupa férfi darabot választottak, rendezőnek meghívták Béres Attilát, aki jelenleg Miskolcon készül csodát tenni. Béres nem a könnyebb utat választotta, vagyis nem hagyta meg az ábrázolt kor külsőségeit és ezzel együtt a tipizálás kézenfekvő sablonjait (az elvonatkoztatás lehetőségét maximálisan a nézőre bízva), hanem kiemelte a korból a cselekményt – inkább időtlenné stilizálva, mintsem a mába transzponálva azt. Felváltva alkalmaz elidegentítő és rávezető elemeket, hogy jelezze, milyen aktuális ma ez a darab. Ami kétségtelenül igaz.

Az előadás elején hosszú perceken át várunk. Még nem tudjuk, kire, de velünk együtt várnak a magas rangú zsidó küldöttek is. Egyre kínosabb a dolog, csak a neoncsövek sercegését, és valami vízcsepegést hallani a trendi, kissé futurista irodában, ahová cseppentünk. A rendező eléri a célját: fellélegzünk, amikor végre betoppan Petronius (a friss Jászai-díjas Tóth Tibor), katonai terepegyenruhában, bakancsban. Lehuppan egy fitballra (tudják, olyan hatalmas gumilabda, javítja a testtartást...), és kezdődhet a szavak háborúja.

Mert az összecsapások itt a retorika szintjén zajlanak, az író játéklehetőséget nem, csak szavakat adott a színészek szájába, amelyeket ráadásul átírni sem szabad, hiszen ez egy filozófiai dráma. Székelynél filozófikusabb írót nehezen találnánk, gondolatmenetei azonban nélkülöznek minden ideológiát. Érdemes megjegyezni, hogy a darab 1972-ben, a legkeményebb Ceaucescu-érában született, mégis le merte írni, amit a világról, erről a mi kis világunkról gondol, és megtalálta a hozzá illő drámai formát, illetve a történelmi példázatot. Petronius kérlelhetetlen zsarnokként jelenik meg, fel sem merülhet, hogy a szobor nem kerül be a templomba. Hiszen ő a császár katonája, aki parancsot teljesít, pragmatista eltökéltséggel közli, mi lesz. Eleinte nem is érti a problémát, ő problémamentességre van beprogramozva. Nem érti, mit jelent a templom, mit a hatalom és a hit, az állam és a vallás közötti különbség. Barakiás rabbi azonban szépen megmagyarázza neki. És ettől kezdve helyzete börtönébe van zárva, cselekvésképtelen.

A rabbi szerepére Papp Zoltánt importálta Budapestről a színház, és ez jó választás volt. Papp Zoltán ugyanis az a fajta színész, aki már a puszta jelenlétével atmoszférát teremt. Meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy vibráljon körülötte a levegő. Ha pedig megszólal, az bizony zene füleinknek.

Kiemelkedik még Mokos Attila, a római követ szerepében. Laza világfi, meggyőződés nélküli meggyőzőerő árad belőle, és semmiképp sem akar magának bajt, ezért feltétel nélkül engedelmeskedik, akár a legvadabb császári szeszélyeket is képes tolerálni. És érkezésével mindig képes felborítani a törékeny egyensúlyt.

Mindhárman élesen rajzolt figurák, de a legkisebb teátrális gesztus nélkül. Nem klasszikust látunk, hanem valamit, amihez közünk van. A színészeknek köszönhetően a karakterek kiesnek az időből, amit mondanak, örök érvényű.

Petronius két segédtisztjét színművészetisek játsszák, Szabó Viktor és Tóth Károly, ez utóbbi rappel is egyet a hazugságról, a középiskolás közönség legnagyobb örömére. Közben a kivetítőn fotók sorjáznak európai politikusokról. Hogy még jobban értsük: ez a dráma nagyon mai. A jelenetnek ezenkívül nincs különösebb funkciója, vagy ha van, nem sikerült felfedeznem. Az viszont nagyon tetszett, hogy a segédtisztek szabad idejükben Prodigy-számokat hallgatnak, South Park-epizódokat néznek és verekedős computer-játékot játszanak. A színpadkép profizmusra vall (Horosnyi Balázs munkáját dícséri), ráadásul minden működik is: a távvezérelhető redőnyök, a laptop, a projektor, a nagyzoló menedzserirodában nélkülözhetetlen asztali mikorfonok... szóval kalap le a műszak előtt is.

Ez az előadás több ponton túlnő a hétköznapi életszerűségen. A végére univerzálissá válik. Talán éppen azért, mert nem realista lélektani drámaként kezelték Komáromban.