A múlt fájdalma, a múlt feltárása

Ami persze nem jelenti azt, hogy az Aurora Borealis – Északi fény ne volna nagyon is aktuális és fontos mozi, hisz amellett, hogy egy szépen elmesélt „családregény”, történelmi filmként is megállja a helyét. Mészárost láthatólag ismét az érdekli, hogyan hat a kibeszéletlen, eltemetettnek hitt múlt a jelenünkre – mind egyéni, mind társadalmi szinten. Mi történik akkor, ha a gyerekeink nincsenek tisztában a saját múltjukkal; lehet-e úgy boldog életet élni, ha nem igaz, amit a származásunkról tudunk? Ezekkel a kérdésekkel szembesül a Bécsben dolgozó Olga is, miután idős édesanyja, Mária kórházba kerül egy oroszországi levél elolvasása után. Nem nehéz kitalálni, hogy innen indul egyfajta nyomozás, amit sokkal inkább lehetne nevezni a múlt fájdalmas, ám mégis megindító feltárásának. Az Aurora Borealis ugyanis azzal a kérdéssel foglalkozik, amely a rendező szerint csupán mostanság kerül be igazán a köztudatba: a háborús, „apátlan” gyerekekkel, vagyis azokkal, akik a második világháború után, szovjet katonáktól születtek, gyakran nemi erőszakból. Ezekről a történetekről nyilván nem volt szabad beszélni akkoriban, így az áldozatok számára maradt a fájdalmas hallgatás. Mészáros Márta szépen vetíti egymásra az egyén és a korabeli társadalom történetét: visszamegyünk az időben, látjuk a fiatal Mária szenvedését, ahogy lelövik a szerelmét, majd megerőszakolják. Közben pedig zajlik a történelem, és valahogy túl kellene élni a szörnyű ötvenes éveket. 

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"292636","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Az Aurora Borealis feszültsége nagyrészt annak köszönhető, hogy nem valami lassan csordogáló, unalmas drámát kapunk, hanem nagyon is élő, mozgalmas filmet, amelyben Mészáros Márta úgy adagolja a fordulatokat, mintha csak egy kalandfilmet néznénk. Mindez mégsem válik modorossá (bár a befejezés azért már-már a giccs határát súrolja), mivel a szó szoros értelmében szép és megható, ahogy folyamatosan derül fény a múltbéli titkokra, vagy ahogy az idős Mária nem akar semmiről sem beszélni, mert még mindig fáj. Egyedül ott hibázik a rendező, hogy nem látta be: a jelenben zajló cselekményszál elsikkad a sokkal dominánsabb múlt mellett. Nem arról van szó, hogy az Olgát alakító Tóth Ildikó vagy az idős édesanyját játszó Törőcsik Mari ne volna hiteles és szerethető: Törőcsik Marinak például minden egyes mondata maga a csoda, egyetlen pillantása elárul mindent. Csakhogy ezekre a jelenetekre egyszerűen nem jut annyi történés, nem jut annyi tét, mint amikor a múltban járunk, és a fiatal Mária sorsát követjük, akit Törőcsik Franciska formál meg egészen remekül. Az ő tekintete is éppen olyan sokatmondó, mint Törőcsik Marié (akivel egyébként nem rokonok), és végleg itt az ideje, hogy a Veszettek után mindenki felfigyeljen erre a fiatal tehetségre. 

Nem kérdés, hogy az Aurora Borealis egy jó értelemben vett régi vágású mozi, amelyben nincsenek formabontó megoldások. Ennél sokkal fontosabb, hogy ez a film a történetével és a feltett kérdéseivel akarja meggyőzni az embert. Nagyrészt sikerül is neki – mindenképpen elindít bennünk valamit.

Gera Márton