A megfáradt lovag

Igaz, már csak egyetlen darabban.

Az az egy szerep azonban, a pozsonyi Össztánc kávéházi főpincére, vagy ahogy ő mondja: Kellnere, Ladislav Chudík színházi pályafutásának fényes esszenciája. Pedig meg sem szólal benne. Még csak egy fél szava sincs, amellyel kioltana vagy éppen fellobbantana egy drámai helyzetet, nem mond semmit, közben ő maga a történelem. A Monarchia, az első köztársaság, a sarkából kifordult világ, a háborús éveket követő apátia, a „testvéri összefogás“, az eltiporhatatlan, a bársonyos forradalom, minden, ami volt, ami van, s talán még az is, ami lesz. Övé a darab nyitó- és záró képe. Villanyt gyújt a teremben, leszedi a székeket, kirakja a hamutálakat, bekapcsolja a kávéfőző gépet. Rutinmozdulatok, amelyekre már bekötött szemmel is képes lenne, de nem! Itt minden mozzanatnak mázsás súlya van. Itt, kérem, történik, történni fog valami. Valami egyszeri, valami megismételhetetlen, valami páratlan. S mindez tőle, az ő jelleméből, a lényéből, az ő vérmérsékletéből eredően. Múlt és jelen szemtanúja ez az eleganciájára, stílusára, becsületéremégmindig büszke Főúr. Mindent lát és mindent hall, véleménye is van mindenről, de nem osztja meg bárkivel. Titkok tudója, bűnök ismerője, leplezett szerelmek segítője. Vele, általa, az ő életében lapozva pereg le előttünk korunk történelme.

Ladislav Chudík arcában.
Kilenc éve játssza már a szerepet. Belakta, kisajátította, összenőtt vele. Hozza, viszi, eteti, itatja, altatja, vigyázza. Félti. Szereti. Az övé, de bárkinek szívesen odaadja. Pontosabban: odaadná, ha kérnék tőle. Persze nem kérik. Ez már az ő tulajdona. Örökre.
Mint Sova doktor a Kórház a város szélén című világjárt tévésorozatból. Ezzel lett népszerű Magyarországon is, akárcsak Kínában vagy Mongóliában. A tisztesség, az emberség, a megbízhatóság két lábon járó szobrával. De Jan Amos Komenský, Comenius mester, a népek tanítója is az ő kezében marad. Őt is úgy formálta meg, hogy amíg mozi van a földön, értelmetlenség lenne új alakban, más megfogalmazásban filmre vinni.

Ladislav Chudík a nagy kaliberű színészek gyér csapatának tagja, ám azok között is a legalázatosabbak, a legprecízebbek, a legkitartóbbak egyike. Pontosságával, megbízhatóságával, felkészültségével fiatal kollégáit is képes zavarba hozni. Shakespeare lüktető vígjátékát, az Ahogy tetsziket próbálta Eszenyi Enikő rendezésében a pozsonyi Hviezdoslav Színház deszkáin 1997-ben. Ő volt Adam, az idős szolga, akit ugyan más fából faragtak, nem ugyanabból, mint a Cseresznyéskert Firszét, de azért rá is figyelni kell, az ő szavai is lényegesek. Már az olvasópróbán úgy jelent meg, hogy hibátlanul fújta a szöveget. És a tempót is bírta, „panyi rezsiszérkájának“ sokszor szédítő futamát. Értette, szerette, elismerte, sőt csodálta őt. Szerény magyar szókincsével mindig úgy zsonglőrködött, hogy azzal is minimálisra csökkentse a kettőjük közti nyelvi távolságot. Lélekben első perctől fogva közel álltak egymáshoz. Éveinek s műtéteinek száma már akkor sem volt kevés, kurta éjszakákról, hirtelen támadó testi kínokról, vészjelző nyilallásokról mégsem beszélt soha. Tette a dolgát. Vacakoló szívvel, de ragyogó lélekkel. Könnyen megközelíthető, nyílt, őszinte ember a hétköznapi életben, ám abban a pillanatban, ahogy kilép a színpadra, méltóság, előkelőség, belső elegancia fénylik minden megnyilvánulásában. A felvevőgép is elsőre ezt látja meg benne. Azt az emberi pluszt, ami csak a kiválasztottak sajátja.

Pár évvel ezelőtt a véletlen úgy hozta, egy vonattal utaztunk. Prága felé, de már csak Brünn után fedeztük fel egymást a szomszédos kupéban. Pardubicében várták őt, irodalmi esttel. Verseket, nagy írók adomáit vitte, s kezében, fogasra akasztva, ezüstszínű ruhavédő zsákban frissen vasalt ingjét, fellépő öltönyét. Miközben civil viseletében is úgy festett, akár egy pedantériájára súlyos összegeket költő hivatalnok. Gallérjáról még a puskagolyó is lepattant volna, nadrágjának élét egy világ körüli utazás sem törte volna meg, cipőjének fénye úgy ragyogott, akár a nap.

Ez ő, és ilyen nyolcvanöt évének nem kis terhével is. Hosszú séta után megfáradt lovag. De nem egy ködbe borult kastélykertben, hanem egy ételszagú lépcsőházban.