A megbékélés esélyei és akadályai

„Egyetemista éveim alatt rám is hatottak magyarellenes hangulatok”

Somogyi Tibor felvételei

Szakmai körökben jelentős visszhangot váltott ki Szlovákia különleges útja című tanulmánya, amely az OS havilapban jelent meg. Mi tette időszerűvé, hogy éppen most mutasson rá a szlovák nemzettudat és a történelmi önreflexió ellentmondásaira?

Elsősorban az a felismerés, hogy idestova egy tucat esztendő telt el a rendszerváltás óta, de a szlovákok jelentős résznek világlátása nem sokat változott. A szociológiai felmérések és más tudományos kutatások azt igazolják, hogy a közéleti személyiségek történelemszemlélete és értékrendje között olyan éles ellentétek és hatalmas különbségek vannak, amelyek más országokban – ahol ugyancsak léteznek bizonyos mértékű eltérések – azért nem ekkorák. Néha magam is megdöbbenek, amikor azt tapasztalom, hogy egyes politikusaink miként értékelik történelmünket, s mennyire elutasító a véleményük még az alapvető európai értékekkel szemben is. Ma is jellemző a szlovákok nagy részének befele fordulása és ragaszkodása a megkövesült gyakorlathoz. Még mindig nagyon sokan szeretnének a napjainkban megkívánt nyitottság és önállóság helyett továbbra is az államra, a hivatalokra támaszkodni, és mindenáron igyekeznek megtartani a központi hatalom atyáskodó szerepét. Egyesek ezeket a nyugtalanító jelenségeket azzal magyarázzák, hogy a letűnt kommunista rendszerben több nemzedéket kényszerítettek egyfajta szolgaszerepbe, mások az eltelt több mint egy évtized történéseit okolják mindezért. Alig egy tucat esztendő leforgása alatt valósággal sokkoló egynelőtlenségek alakultak ki. A vad privatizáció és más törvénytelenségek felborították a legtöbb polgár értékrendjét, elbizonytalanították őket. Sokan ezért is ragaszkodnának a mindenhatónak és gondoskodónak vélt állam ilyesfajta szerepének a megőrzéséhez. Mindezeknek a magyarázatoknak nem kevés az igazságtartalma, ám a szlovákság magába zárkózottságának fő okát szerintem mégiscsak a történelmünkben kell kereseni.

Miben volt más a szlovák történelem a szomszédos nemzetekéhez képest?

A tizennyolcadik század elejéig semmiben, hiszen a mai Szlovákia területe szerves része volt a közép-európai fejlődésnek, civilizációs értelemben pedig ugyancsak a latin Európához tartozott. A szlovák identitású személyiségek ugyanúgy a hazájuknak vallották a történelmi Magyarországot, mint a magyarok vagy mások. A kenyértörés valamikor a tizennyolcadik században kezdődött, amikor a felvilágosodás eredményeként a szabadság, egyenlőség, az alkotmányos jogrendszer, a nézetek pluralizmusának az eszméi kezdtek meghonosodni. Ugyanakkor mindenhol ébredezett a nemzeti tudat, erősödött a nemzetállam megalakításának az igénye. Nyugat-Európában a polgári és nemzeti szabadság érvényesülésének a folyamata párhuzamosan és viszonylag harmonikusan ment végbe. Közép-Kelet-Eurpában viszont nem, itt a nemzeti szabadság eszménye köztudottan egymás ellen fordította a kis népeket, aminek 1848-ban és azóta, egészen az elmúlt évtizedekig, számos tragikus következménye volt. A szlovákoknak az a sors jutott, hogy egészen 1989-ig, sőt, talán 1993-ig nem éltek olyan körülmények között, amelyekben érvényesülhettek volna a polgári szabadságjogok és egyúttal megtapasztalhatták volna a nemzeti függetlenség érzését. Mindezekkel a tényekkel máig csak a történészek egy része nézett szembe, a szlovák társadalom történelmi önreflexiója késik.

Mindez ma is elképesztő leegyszerűsítésekben, tovább burjánzó hamis idoelógiákban és mítoszokban nyilvánul meg, ami Grendel Lajos szerint a térségünkben újra éledező nacionalista populizmus egyik melegágya…

Egyetértek ezzel az elemzéssel. Hadd említsem meg példaként a szlovák történelem egyik tragikus korszakát, a kiegyezés utáni évtizedeket. Történelmi tény, hogy ekkor rendkívül erős volt a szlovákság és más nemzetiség ellen irányuló magyar elnyomás. Ám a liberális magyar elit lenyűgöző szellemi teljesítményével és anyagi ráfordítással éppen ezekben az években emelte számos vonatkozásban Európa élvonalába a történelmi Magyarországot. S ennek a fejlődésnek Szlovákia mai területe is részese volt. Ám az akkori maroknyi szlovák értelmiség ezt a kettős folyamatot nem ismerte fel, idegenkedett a polgáriasodástól és a kialakuló városi, modernebb életformától. Mindebben szinte kizárólag a magyar és a zsidó tőke ármánykodását látta. Önvédelmében pedig a pásztorkodás, a hegyaljai falvak életmódjának, értékrendjének a romantizálásába menekült. Emiatt is a szlovák kultúrának és a közgondolkodásnak jóval erősebbek a plebejus gyökerei, mint a velünk szomszédos nemzetek szellemi hagyományaiban. ĺgy alakult ki a magába zárkózó, minden progresszív eszmével szemben bizalmatlan, szelektív szlovák lelkiség, amelynek 1918 után fokozatosan csehellenes éle is lett. Főleg a csehszlovák nemzetről hirdetett hamis és nacionalista téveszmék miatt, s talán azért is, mert az első köztársaságban mintegy százezer cseh alkalmazott élt Szlovákiában. Közülük sokan fontos és pótolhatatlan szerepet vállaltak a szlovákiai szellemi életben, a közhivatalok beindításában, ám jelenlétük mégis csak borzolta a szlovákiai munkanélküliek, sőt a csehekhez képest gyengébben fizetett hazai értelmiségi réteg jelentős részét is. Ilyesfajta magyar- zsidó- és csehellenes sztereotípiák, torz szemléletek és értékítéletek máig kimutathatóak a szlovák társadalomban.

Kossuth-díjas írónk ugyancsak az OS havilap szeptemberi számában megjelent tanulmányában említi, hogy térségünkben a kis nemzetek függetlenségüket, saját államukat olykor egymás ellenében harcolták ki. Tetteiket pedig hamis ideológiákkal, mítoszokkal igyekeztek törvényesíteni. Vajon nem itt kell keresni a szlovák–magyar ellentétek eredetét?

Eddigi kutatásaim is azt igazolják, hogy jórészt igen. A szlovák értelmiségiek körében különösen 1848-tól különböző törekvések figyelhetők meg, ám 1914-ig szinte fel sem merült a történelmi Magyarországból való kiválás igénye. Štúrék köztudottan Béccsel kívánták szorosabbra fűzni a politikai kapcsolatokat, akár valamiféle autonómia révén is. Közismert, hogy Svetozár Hurban Vajanský és több más szlovák értelmiségi nagy reményeket fűzött az oroszokhoz, mások pedig a csehekhez, a szláv testvériséghez. Ám, mint már említettem, az első világháború kezdetéig alig akadnak olyan dokumentumok, amelyek a szlovákság kiválását szorgalmaznák. Aztán hihetetlenül felgyorsultak az események.

Ön éppen Ľudovít Štúrék mozgalmáról, az 1848-as szlovákiai politikai törekvésekről, a valójában első szlovák–magyar konfliktusról ír tanulmánykötetet. Milyen új szempontokkal szeretné gazdagítani az eddigi történelmi ismereteket?

Elsősorban azt szeretném tényekkel igazolni, hogy a szlovák– magyar ellentétek nem valamiféle nemzeti gyűlölködésből, sorsszerű csapásból adódtak. Kossuth nem gyűlölte a szlovákokat. Azért nem tárgyalt velük, mert nem tartotta számottevő ellenfélnek a nemzeti szabadságjogokat követelő szlovák értelmiségieket, ráadásul a felvidéki középnemesek és más rétegek is a magyar szabadságharc hívei voltak. Figyelme egy idő után főleg a a felfegyverzett románok fele fordult. A történelmi tények nem támasztják alá azt a tételt sem, hogy az 1848-as szlovák nemzeti mozgalom magyarellenes ellenforradalom lett volna. Hurban, Hodža és mások nem találtak meghallgatásra Kossuthéknál, ezért Bécshez fordultak. A szlovák érdekérvényesítés érdekében, de semmiképpen sem valamiféle magyargyűlölettől vezérelve. Az akkori nemzetiségi ellentétek nyilvánvalóan gyengítették a magyar szabadságharcot. Ezekre a tragikus ellentétekre és az érdekazonosságra Kossuth is rádöbbent. Sajnos már nagyon későn jött az 1849. július 28-án aláírt nemzetiségi törvény, amely elvben kiemelkedő fontosságú, európai szellemiségű dokumentum lehetett volna, ám megkésettsége és a kiegyezés utáni nemzetiségi elnyomás miatt a szlovákok máig nem tartják többre jelentéktelen papírdarabnál.

Minderről nyilván sokat lehet vitatkozni, s nyilván ön is ezt teszi magyar kollégáival.

Ma már az 1848-as közép-európai forradalmak megítélésében és más lényeges kérdésekben is jóval közelebb kerültek a szlovák és a magyar történészek álláspontjai.

Ennek ellentmond az a tény, hogy többszöri fogadkozás és a végső határidő módosítása ellenére máig nem készült el az a történelemkönyv, amelyet szlovák és szlovákiai magyar egyetemi oktatók és gimnáziumi tanárok közösen írnak, immár csaknem egy fél évtizede…

Valóban sokat késik ennek a közös munkának a befejezése. Ennek egyrészt szervezési okai vannak, mert a sokféle elfoglaltság mellett egyre nehezebb újabb eszmecserék időpontjának az egyeztetése. Nem tagadom, hogy néhány történelmi korszak megítélésében viszont éles vitáink vannak hazai magyar kollégáinkkal.

Melyek ezek?

Az első vitatott témakör a Nagymorva Birodalom jelentőségének és történelmi súlyának a megítélése, valamint a szlovákság etnogenezise. Mi a közép-európai térség fejlődése szempontjából kiemelekdő jelentőségűnek tartjuk ezt a korszakot, és a szlovák öntudat, majd a nemzet formálódásában a Nagymorva Birodalomba visszavezethető folytonosságot hangsúlyozzuk. Magyar kollégáink ezeket az érveinket részben kétségbevonják. Nem tudunk szót érteni a kiegyezés utáni időszak megítélésében sem. Akad olyan magyar partnerünk, aki nem hajlandó elismerni még a nemzetiségellenes törekvések tényét sem. Bármennyire is árnyaltan ítéljük meg ez a kort, vagyis a már említett pozitívumokat is figyelembe vesszük, azért az akkori uralkodó körök tudatos asszimiláló szándékai épp úgy tagadhatatlanok, mint például a magyarok második világháború utáni kitelepítése a szülőföldjükről. Azt hiszem, rövidesen olyan kompromisszumos megoldáshoz folyamodunk majd, hogy amelyik kor értékelésében nem tudunk közös nevezőre jutni, ott mindkét fél közöl egy-egy jellemző dokumentumot és megfelelő magyarázó szöveget. Döntse el az olvasó, hogy kinek és milyen mértékben van igaza.

Azt említette az imént, hogy meglévő viták és nézetkülönbségek ellenére közeledtek a szlovák és a magyar történészek álláspontjai. Mindebből a szlovák tankönyvek szinte semmit sem tükröznek. Az ezeréves együttélés számos, részben még alig ismert pozitívumairól például alig említenek valamit. Ehelyett az ezeréves magyar elnyomást szajkózó hazugságokat és féligazságokat sulykolják a mai nemzedékek tudatába is. Olykor még azt is, hogy a szlovákok valójában minden szlávok ősei.

Ennyire talán mégsem rossz a helyzet. Ilyesmi csupán maroknyi nacionalista történész szájából hangozhat el. Pedagóguséból és tárgyilagos tudóséból aligha.

Hát, ebben nem vagyok annyira biztos, hiszen a legtöbb szlovák gimnáziumban és alapiskolákban még ma is elavult és nacionalista történelemkönyvekből oktatják a történelmi Magyarország tizenkilencedik századi és az utódálla-mok történelmét. Őszintén szólva kisebbfajta csodának tartom, hogy akadnak olyan szlovák fiatalok, akiknek ilyen silány tankönyvek elolvasása után sincsenek előítéletei a magyarokkal szemben…

Nálunk még nincs akkora tankönyv-szabadság, mint például Csehországban vagy Magyarországon, ahol tulajdonképpen az iskola és a pedagógus dönti el, hogy az óriási és színvonalas kínálatból melyik tankönyvet válassza. Szlovákiában jórészt még mindig a minisztérium szabja meg, hogy milyen tankönyveket használhatnak az iskolák. Azért azt sem feledhetjük, hogy három éve ugyebár még Eva Slavkovská volt az oktatási miniszter… S hiába változott meg a tárcavezető és a hivatalos szemlélet, a minisztériumnak ma is kevés pénze van új tankönyvek megjelentetésére, habár némi előrelépés már tapasztalható. Az utóbbi időben már akadnak értelmes kezdeményezések, megjelentek olyan korszerű segédtankönyvek, amelyek mégiscsak gazdagítják a választékot.

Újabb kérdés, hogy minderről mennyit tudnak a pedagógusok, használják-e a segédtankönyveket az órákon, s ezek a források megváltoztatják-e az órákon elhangzó magyarázatait?

Mi az egyetemen, miként nyilván Nyitrán és máshol is, állandó önművelésre, újabb dokumentumok, tények megismerésére és megismertetésére ösztönözzük a hallgatókat. Nem feledhetjük azonban, hogy nálunk távolról sem volt akkora tolerancia, mint például Kádár Magyar-országán. Emlékszem, valóságos sokkot okozott nekem, amikor a hetvenes évek végén és később, Budapesten járva kezembe került a História és számos olyan más folyóirat, amelyben például 1956 megítéléséről vagy Horthy szerepéről vitáztak. Nálunk a hivatalos ideológián, az úgynevezett fekete-fehér elmélet sulykolásán kívül 1989-ig minden más nézet hangoztatása, főleg az iskolákban, szigorúan tiltott volt. Nem véletlen, hogy mértékadó felmérések szerint a rendszerváltásig Szlovákiában a legnépszerűtlenebb tantárgy éppen a történelem volt. Ezen a helyzeten nem lehet máról holnapra lényegesen változtatni, még ha egyre többen próbálkozunk is ezzel. Túlzás nélkül állíthatom, hogy jelentős eredményeket értünk el a történelem népszerűsítésében. Nagy példányszámban fogyott el például Vladimír Segešnek a magyar királyokat bemutató könyve, szép példányszámban jelent meg megújult folyóiratunk, a História harmadik száma. Vannak más biztató jelenségek is.

Mégis, mikor juthatunk el olyan állapotig, amely a francia és a német nemzet jelenlegi kapcsolatát jellemzi? Igaz, a nacionalizmust még ott sem hatástalanították teljesen, ám már évek óta közös tankönyvek jelennek meg, a polgárok közül mind többen képesek egyfajta felülnézetből szemlélni a történelmet. Nem akarják más nemzeten megtorolni saját, múltbeli vélt vagy valós sérelmeiket.

Ne feledjük, hogy nekik csaknem öt évtizednyi előnyük van velünk szemben. Ők már régen szabadon nyilváníthattak véleményt mindenről, többek között saját és a szomszédos nemzetek történelméről is. Természetes tehát, hogy ott már sok mindenben letisztultak a nézetek, közös véleményre jutottak a történészek. Nálunk ilyen kristályosodáshoz nem kell ötven esztendő. Annál is inkább, mert a szlovák– magyar viszonynak messze nem volt annyi tragikus fejezete, mint például a lengyel–német, a lengyel–orosz, vagy akár a román– magyar szomszédságnak. Manapság valóban nincs már semmi akadálya a tényleges szlovák– magyar megbékélésnek, a normális emberi és államközi kapcsolatoknak.

Nagy kérdés persze, hogy a szlovák politikusok igy gondolkodnak-e? Képesek- e legyőzni önmagukban, megnyilvánulásaikban az előítéleteiket és a kevés kivételtől eltekintve még mindig bennük lappangó múltbeli sztereotípiákat?

Derűlátó vagyok, mert ennek a folyamatnak nincs értelmes alternatívája.

Azért is kérdezem erről, mert ön zsolnai születésű, ahol évek óta Ján Slota a hangadó. Nem lehangoló tény, hogy közéleti botrányai ellenére abban a térségben, sőt nemcsak ott, még mindig jelentős a támogatottsága?

Nem vagyok politológus és szociológus, ne várjon hát tőlem tudományosan megalapozott választ. De szembe kell nézni ezzel a jelenséggel, miként azzal is, hogy Csurka pártja miként kerülhetett be a magyar parlamentbe, legújabban pedig a lengyel populisták a szejmbe. Magánemberként azt válaszolhatom a kérdésére, hogy Zsolnán sok kiváló vállalkozó és más józan gondolkodású ember él. Elég sok polgárban viszont keveredik a lokálpatriotizmus a nacionalizmussal. Kevés konkrétumot és valós tényt tudnak a déli országrészben élő magyarokról, ezért továbbra is gyanakvóak velük szemben, amit néhány magyarországi politikus kijelentései csak tovább gerjesztenek. A cseheket sokan azért sem kedvelték, mert itt volt a néhai Csehszlovákia egyetlen közlekedéstudományi főiskolája, ezért aránylag sok cseh hallgató és oktató élt ebben a városban, s akadtak, akik ezt nem jó szemmel nézték. Feléledtek a már említett történelmi reflexek.

Ha már magánemberként beszél, hadd kérdezzem meg, önben nem volt vagy nincs magyarellenes előítélet?

Zsolnai diákéveim alatt nem élt bennem ilyesmi. Családomban nincsenek nacionalisták, csak normális patrióták. A történelemtanáraim közül egyik sem volt soviniszta. Különbséget tettek tisztességes magyar emberek, továbbá jó és rossz, sőt elvetemült magyar uralkodó, illetve politikus között. Őszintén szólva, egyetemista éveim alatt egy ideig rám is hatottak bizonyos magyarellenes hangulatok. Például akkor, amikor azt észleltem, hogy magyarországi szlovák évfolyamtársaim nem szívesen beszéltek az anyanyelvükön, mert gyér ismereteik miatt rosszul fejezték ki magukat, miközben szlovákiai magyar kollégáim egymás közt csakis magyarul beszéltek. Egy ideig tényleg azt hittem, hogy Magyarországon valóban elnyomják a szlovákokat, mi pedig a lehető legtöbb jogot megadjuk a nemzetiségieknek. Sokat töprengtem azoknak a véleményéről is, akik azt hangoztatták, hogy sosem szabad bedőlni a magyaroknak, mert ők fondorlatos módon egyre csak arra törekednek, hogy visszacsatolják Dél-Szlovákiát.

Múlt időben beszél minderről…

Igen, mert időközben rádöbbentem, hogy a jószándékú ember a tények alapján alakítja ki a véleményét és az értékrendjét. A magára valamit is adó történész számára pedig más tisztességes út nem is létezik.