A magyar himnusz születésnapja

A vers nem azonnal került a nyilvánosság elé, megírása után öt évvel, 1828-ban jelent meg az Auróra című folyóiratban. Igazán népszerű pedig az 1830-as években lett, és fokozatosan a nemzeti identitás egyik jelképévé vált. Olyannyira, hogy 1844-ben pályázatot írtak ki megzenésítésére, amelyet Erkel Ferenc nyert meg. Így született a mű, amelyet 1844 július 2-én mutattak be a Nemzeti Színházban. A Honderű című lap így írt róla másnap: „... Most csak az van hátra, hogy Erkelünk gyönyörű hymnusát többször adassék alkalom hallani, megismerni, megtanulni, annak jelessége kezeskedik, hogy az nem sokára a legnagyobb népszerűséget vivandja ki magának, s valódi magyar néphymnussá válandik...” Az óhaj gyorsan teljesült. A vers és kottája rövid időn belül több kiadást is megért, a hivatalos elismerés azonban évtizedeken át késett, annak ellenére, hogy a közmegegyezés, a népakarat viszonylag hamar a magyar nemzet himnuszává tette a dalt. Kevesn tudják, hogy a Himnusz csak 1990-ben került a nemzeti jelképek közé a címer és a zászló mellé.

Nyilván nem szerencsés összehasonlítani a nemzeti himnuszokat tartalmi szempontból, a néplélekre gyakorolt hatás szempontjából, ám amennyiben a himnusz az adott nép karakterének tükre, talán leszögezhetjük, hogy ez a az érzelmileg rendkívül telített Kölcseyvers alapvetően pesszimista. Állítjuk ezt azzal együtt, hogy tudjuk, sokan a jövő eredményes harcaiban való bizakodást olvassák ki belőle.

A költemény műfaja óda. Keretes szerkezetű vers, a keretet adó első és utolsó versszak imát, fohászt tartalmaz. A keret által közrefogott versszakok a magyar nép múltját és jelenét állítják szembe egymással. A 2–3. versszak dicső pillanatokat emel ki: a honfoglalást, a gazdasági virágzást és Mátyás király győzelmeit. Az ezt követő strófák a múlt szenvedéseiről szólnak: a tatárok, törökök támadásairól, a belső széthúzásokról, a testvérharcokról. A 6–7. versszakban a múlt összemosódik a jelennel, a képek erejét az ellentétek fokozzák. A vers végén a bűnök felsorolása után ismételten elhangzik a fohász, ám a költő ekkor már csak szánalomért könyörög.

1903 előtt az állami himnusz Joseph Haydn „Gott erhalte” című műve, az osztrák császári himnusz volt. A katolikus magyarok azonban sokáig a „Boldogasszony anyánk” és az „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga”, a reformátusok pedig a 90. zsoltárt (Tebenned bíztunk eleitől fogva) tekintették nemzeti himnuszuknak.

A kommunista diktatúra idején Rákosi Mátyás pártfőtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” himnusz szerzésével, mivel szerinte a címerhez hasonlóan a himnusz is változtatásra szorult. Kodály Zoltán megjegyzése erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendről.

2006. május 7-én pedig szobrot is avattak a Himnusznak, Budakeszin állították fel V. Majzik Mária kilenc méter hosszú, négy és fél méter magas alkotását.

2012 végén egy különös kezdeményezés folytán elkészült a Jelelő Himnusz, azaz a himnusz jelnyelven tolmácsolt változata.

Magyarország idén 24. alkalommal ünnepli a Magyar Kultúra Napját a Himnusz születésének évfordulóján. Határon túl is számos kulturális rendezvényt tartanak az ünnep alkalmával, illetve mára időzítve. A Kölcsey Társaság 1995-ben díjat alapított a célból, hogy évente elismerje egy, a magyar kultúrában jelentős teljesítményeket elérő, a magyar és az egyetemes kultúra gazdagításán fáradozó művész teljesítményét. A Kölcsey-emlékplakettet idén Korniss Péter fotóművész kapta. Ma adják át a Csokonai Vitéz Mihály Alkotói Díjat, a Közösségi Díjat, a Márai Sándor-díjat, a Kultúra Pártfogója díjat és a Kultúra támogatásáért címet is, szinétn a jeles nap alkalmából.

És bár a művészet autonóm dolog, önálló célokkal és önmagában létező identitással, az utóbbi években Magyarországon és nálunk is megfigyelhető tendenciák azt mutatják, hogy a nemzeti identitás elősegítésének eszközvé is válhat.