A lovak, a bor, a nő meg a hőőő...

Az izmos diákszínjátszó szekció produkciói mellett immár az 53. Jókai Napokon szereplő három felnőtt csoportból is láttunk kettőt: a lévai Garamvölgyi Színpadot és a füleki Zsákszínházat. 

De előbb mégis jöjjenek a kamaszok: az Apropó meg a VISZTA. 
Remek előadást eredményezett a füleki Apropó Kisszínpad találkozása Tasnádi István Közellenségével: Kohlhaas Mihály igazságkeresésének történetét Tasnádinál a két tragikus sorsú ló, a Kanca és a Csődör szemszögéből ismerjük meg, az Apropó pedig egy egész ménessel pörgeti fel az eseményeket. 
Hős vagy balek volt a gazda? – ezzel a kérdéssel indít a Rebellis címmel bemutatott „lovaglógyakorlat”, amely sorra megvillantja azokat az erényeket, amelyek Szvorák Zsuzsa mindenkori csapatát általában jellemzik. Hogy csak a legfontosabbakat mondjuk: feszes, gazdaságosan kihasznált, mindössze 35 perces játékidő; a találó, ötletes, plusz értelmezési és érzéki tartományokat megnyitó színpadkép és kellékek sora; a diákcsapat képességeit, lehetőségeit jó érzékkel hasznosító játék; a dinamikus csoportmunkára ráépülő néhány emlékezetes, szép kép, amely kitörölhetetlen nyomot hagy a nézőben. Ha volt némi hiányérzet, az talán azért, mert itt és most ebből a kollektív gyakorlatból talán kevesebb egyéni pillanat ugrott ki. Ahogy a zsűri fogalmazott: a nagy vágtában többször kellett volna azt mondani, hőőőő…, hogy tényleg átélhessük az emberi (illetve lói) tragédiákat. 

Mi történik azzal a kisfiúval, aki nem képes kimondani, hogy „szeretlek”? Domináns anyuci pszichiáterhez viszi, aki „progresszív hipnózissal” igyekszik kezelni a bajt. A kis Fábián ebben az állapotban végignézhet további életén, a jövő sorsfordulóin és kudarcain. Garaczi László Ovibraderjét – a szöveg nagyon lila részeit kiiktatva, elsősorban a reális, kvázi-reális szintet megtartva – a komáromi ipari VISZTA színpada mutatta be Kiss Péntek József rendezésében. Olyan élő előadást láthattunk, amely érezhetően a játszó csapat közös munkájából született, s olyan elemeket, eszközöket használ, amelyeket a most középiskolás nemzedék életéből, élményeiből, humorából merít. És ne hallgassuk el, hogy néhány figyelemre méltó egyéni alakítást is kaptunk, amelyben nyoma sem volt a bundás indulatoknak és a műmájerkedésnek. És ez nem kis dolog. 

És most jöjjenek a felnőttek. 

A lévai Garamvölgyi Színpad egy „hagyományőrző” előadást hozott el Komáromba; Gárdonyi Géza A bor című falusi színjátékával korábban a csapat már nívódíjat kapott a falusi színjátszók fesztiválján. Egy szakmai fórumokon általában nagyon nemszeretem műfaj, a népszínmű, amúgy klasszikusan, mindenféle trükk, fineszes kerülgetés, piszkálgatás, ilyen-olyan reflektálás, át- vagy újraértelmezés nélkül… Kerülendő klisék sora: kisgyerek a színpadon, kisállat (tyúk) a színpadon, részegek a színpadon… 
És mégis. Bizony, mégis: A bor a Jókai Napokon is nagyot szól, s ez éppúgy érezhető volt a közönség azonnali reakcióiban, mint a zsűri szakmai értékelésén. A maga jó értelemben vett naivitásában hiteles, őszinte emberi tartalommal megtöltött előadást élvezhettünk Tuček Erika rendezésében, amely olyan „igaziként” hatott, mintha csak a lévai társulatra írták volna. 
A magunk részéről csak annyit fűznénk hozzá: tisztelet a stiláris tisztaságért, a szinte színháztörténeti visszapillantásért, de azért bízunk benne, hogy a csapat politikailag korrektebb, mint Gárdonyi, és tudja, hogy az asszony nem verve jó. 
Szokás a Jókai Napokon, hogy a szakmai értékelésen a zsűri értő szavai előtt az alkotók mesélik el a fontosnak tartott körülményeket. Mázik István, a füleki Zsákszínház rendezője egyebek mellett arról szólt, hogy A pulóveres lány című kétszereplős kamarajátékhoz a férfi főszereplő, Gulyás László jelentette a kiindulópontot, az ő alkatához, habitusához kerestek megfelelő darabot, majd partnert. Rose-t Nagy Andreában találták meg, a túlságosan terjengősnek ítélt Mastrosimone szöveget pedig alaposan meghúzták. Ezek a tények alapjaiban határozzák meg az előadást. 

Adott egy nagy dumás, laza kamionos, aki csak egy kóbor numerára vágyik, ezért szedi fel a lányt a cukorkás pult mögül (becsületére váljék: hajlandó megdolgozni, kedvességet és figyelmet is áldozni azért az esélyért, hogy a bugyijába jusson). A látszólag egyszerű tervvel szemben ott áll Rose, akinek az agyában folyamatosan a múlt traumái, tragédiái pörögnek (hogy ezek tényleg megtörtént események visszképei, vagy egy túlérzékeny elme képzelgései, az nyitva marad), s egy furcsa játszmában éli ki a nemiségét. 

A két szereplőnek jutalomjáték ez a darab, amely szűk kereteivel a maga pszichologizálós, eszköztelen módján a remek színészi képességeikre fókuszál. A csapda tulajdonképpen abban rejlik, hogy A pulóveres lány egy meglehetősen mesterkélt áldráma, bizonyos pontokon nemcsak hogy iskolás stílusgyakorlatnak tűnik, hanem egyenesen irritáló (gondolok például a darvas metaforára). S ezen a „stílgyakorlat” jellegen az előadás egy részében a Gulyás–Nagy páros sem tud felülemelkedni.