A lenyugvó napba nézve

Gutenberg volt a remény a ránk szakadt reménytelenségben, amikor török, tatár és gyakran a tatárnál is rosszabb, rabló Habsburg-zsoldosok dorbézoltak segítőkész hazai asszisztenciával, hónuk alá csapott Corvinákkal nyüzsgött, zabrált a csőcselék.

Gutenbergnek köszönhető az is, hogy a nyomorgó és megalázó ötvenes-hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években is sokasodni tudtak a könyvek polcainkon, hogy mindenek ellenére némi büszkeséggel olvasó nemzetnek tudhattuk magunkat, hogy kamaszkorunkban már több tucat saját könyvvel – kicsit nagyképűen – saját kis könyvtárral dicsekedhettünk: Benedek Elektől Aranyig, Verne Gyulától Capotéig és olcsókönyvtári kiadásban, fagylaltáron klasszikusokat: Móriczot, Dosztojevszkijt, Stendhalt vásárolhattunk és vásároltunk. A szerény ajándékozás dísze karácsonyra, név- és születésnapra, bizonyítványosztáskor, vetélkedőkön mindig a könyv volt.

A fokozódó osztályharc ostoba ideológiai szűrői a tiltó listák és a negatív kiválasztódás ellenére sokasodhattak a könyveink... Balzackal, Semprunnal, Mikszáthtal, Shakespeare-rel nem lehet, nincs is mit vitatkozni, nagynénik hagyatékából, a felületesen ellenőrzött antikváriumokból a ránctalan mosolyú leninista kultúrpolitika minden igyekezete ellenére, olykor-olykor még Márai is felbukkanhatott...

És amivel az „új szocialista embertípus” (baltával) faragói sem számoltak, ezek a könyvek megéledtek, ujjainkkal gerincükön végigsimítva ha már elszámolhattunk százig-százötvenig, éreztük (persze kimondatlanul) a minőségi különbséget az Ifjú Gárda vagy az Új barázdát szánt az eke, illetve a Nyugaton a helyzet változatlan, a Nagy utazás vagy a Búcsú a fegyverektől között, úgyszintén Fehér Klára fékevesztett szorgalma és Ottlik Géza egyetlen regénye között, vagy hazai portánkon söpörve: a szószátyár, dilettáns Lovicsek és a szigorú, gondolkodó Tőzsér Árpád között... Ezt csak a könyvekre kellett bízni! Bizony a létező szocializmus nem rendelkezvén Pol-Pot-i éleslátással a könyv nélküli társadalomról, olcsó könyvkiadásával ásogatta saját sírját... Saját gondjainkkal maradva (őrlődve) bizonyosan neofita buzgalmunkkal ártottunk önmagunknak a legtöbbet. Keletről nyugat felé fordulva megőriztük a diktatúrában belénk vert kritikátlanságot. Mint hülyegyerek a búcsúban, meghatottan kapkodtunk minden vásári bóvli után, csodáltuk benne a sosem lesz rózsaszín jövő sejtelmes ígéretét. Mint csodaszerben hittünk a piac törvényeiben, amelyek majd mindent egyensúlyba, rendbe raknak... A kultúra támogatási rendszerében is célul tűztük ki a pozitív diszkrimináció, a dotációk felszámolását, illetve ezt a feladatot a leendő szponzorokra, mecénásokra testáltuk. Csakhogy többségükben a leendő mecénások, szponzorok – a mi frissensült újgazdagjaink, mint általában az első generációs kapitalisták hörcsög természetűek. Nem osztogatnak. Tán majd utódaik alkalmasak lesznek az adakozásra.

Elvakította szemünket a lenyugvó nap. Igen, a piac saját szempontjai alapján, valóban pontosan méri az értékeket. Közben a termelővel szemben egyre magasabbra taksálja a spekuláció profitját. A dotálás, a pozitív diszkrimináció létjogosultságát már az athéni demokrácia is felismerte, díjat fizetvén a színházi előadások közönségének. Mert a kultúra, minden társadalmak közös alkotása felette áll az adott társadalom tagjainak önös érdekének, még a legjobb szándékú értékítéleteinek is. Mert a kultúra nem kirakati dísz. Sorvadása mintegy előre jelzi a végveszélyt, a társadalmak alkonyát, kimúlását.

Nézem a könyvesboltok kirakatát, terjed a ponyva, égig szöknek a könyvek árai, miközben csökkennek a példányszámok. Tudnak-e a mai kamaszok saját könyvtárat „építeni”? Az ilyenkor szokványos válasz: Nem is akarnak! – S hozzá tudományosnak ható kommentár: megváltozott információhordozók korában élünk, a könyv hovatovább múzeumi tárggyá válik.

Izgalmas felfedezése az emberiségnek az új és szaporodó információhordozók világa. Ezeket ismerni, használni kell egy esetleges új analfabetizmust elkerülendő. Mint ahogy a hagyományos analfabetizmus ellenében továbbra a könyvet is használni kell! A csökkenő olvasási kedvet viszont ne nevezzük megváltozhatatlan kortünetnek. Önmagunkat is mentendő, tegyünk különbséget a giccs, ponyva, fércmű (ezekre még giccsadó is ráférne) és az irodalom között. Ne higgyük el az új generációról, hogy nem szeret olvasni. Nincs ideje. Talán csak nem tanult meg. Tőlünk sem, meg az iskolától sem. Talán gátolta valami, például az otthonokban a pofáját be nem fogó és mindenkit passzív bámuldozásra ítélő TV-készülék uralma vagy a PC-játékoké.

Nincs idő olvasásra? Tán kifogásokat kellene kevésbé keresni és elfogadni. Igen tanulni, olvasni nem könnyű – különösen eleinte: komoly munka.