A könyvtolvaj finom poétikája

Már az rendhagyó, misztikus és rejtélyes, hogy a történet narrátora a halál. Vagyis mindent, amit látunk és hallunk (olvasunk a regényben) a halál szemszögéből ismerünk meg. Ő meséli el, hogyan érzékeli (a hangok színeivel) a létet, s hogyan veszi magához az élőt. Vagy arra említ példákat, esetenként mennyire közbejátszik a véletlen abban, hogy az élővel való találkozása mégsem végződik végzetesen. Rejtélyeket mesél el az életről és önmagáról (a halálról), kimondva azt is, hogy valamennyien a „vendégei” leszünk, a találkozás elkerülhetetlen. (Elárulja például, hogy jól szórakozik azon, hogy az emberek a kaszás figurájával azonosítják.) Az élet és önmaga (a halál) viszonyáról mesélve egy olyan epizódot választott a történelemből, amikor az emberek nagyon sok munkával látták el: vagyis a második világháború időszakát. S ebben a korban egy Liesel (Sophie Nélisse) nevű kislány nyomába szegődve mutatja be, mit lát maga körül a könyörtelen világégésben. Több (emberi) szempontból figyeli a történéseket, miközben a saját maga (a halál) szűrőjén keresztül értelmezi őket. Az emberiességüket megőrzött emberek, a náci ideológiát szolgaian vagy kényszerűen elfogadók és a kislány szemszögéből (az ő naplója által) tárja fel a nácizmus és a háború gyötrelmeit úgy, ahogy egy német kisváros mindennapjaiban lecsapódnak. Liesel szüleinek kommunista „bűne” miatt nevelőszülőkhöz kerül, a Hubermann családhoz (Geoffrey Rush és Emily Watson). A halál látószögébe pedig úgy kerül, hogy az a lány öccsét finom érintéssel kiemeli édesanyjuk öleléséből, így lehetősége akad belesni a gyermeklány naplójába – s ezáltal az életébe, érzéseibe. Hideg, havas tájban tartják a temetést. Liesel a sír mellől ellop egy könyvet, amely a tizennégy éves sírásótanonc zsebéből esik ki. Mi is lenne ez más, mint A sírásó kézikönyve. Liesel ebből tanul olvasni – s ennek a könyvnek a tartalmán, szavain és hangulatán keresztül kezdi látni a tudatában kitárulkozó világot. Ezt a „kalandot” még több könyv ellopásának története követi, miközben a lopások hátterében ott zajlanak a háborús évek szörnyűségei. A háborús eseményeket a film – a család szegénységgel sújtott életén keresztül – német szempontból láttatja. A zsidókérdést is. Hans Hubermann, a családfő, akinek féltve őrzött vagyona egy első világháborús bajtársától származó harmonika (ennek is köze van a narrátorhoz, vagyis a halálhoz), befogadja Maxot (Ben Schnetzer), a zsidó fiút, és a pincében bújtatja.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"135442","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]Brian Percival kegyetlen háborús mozija sok új szempontot felvillant, de hangulatában nem olyan töményen brutális, mint az elmúlt évek emlékezetes háborús alkotásai, különösen a holokausztot feldolgozó filmek. (Köztük Roman Polanski A zongorista vagy Stefan Ruzowitzky Pénzhamisítók című drámája, nem beszélve a műfajban etalon Steven Spielberg-opusról, a Schindler listájáról.) A tragédiák ebben a műben is telítetten jelen vannak , csak a filmnyelv stílusa oldottabb, sterilebb, finomított. Mesésebb az elbeszélésmód, vattába csomagolva kapjuk az erőszakot, díszletszerűvé glancolva a környezetet. A történetből nem hat a megélés-átélés, a bőrön tapasztalás ereje. Ha a háború mindennapi borzalmait akarjuk bőr alá hatolóan megismerni, ne A könyvtolvajban keressük a felfedezés kútját. Ez a brutalistást is valamiféle szépromantikával, a gyermeklélek ámuló bájával bemutató film nem tarol le zsigeri erővel, nem tör össze, inkább átmos, megtiszít. Nem a súlyos drámaérzetbe való beleroppanás, hanem az dolgok csodaszerű, érzelgős megoldása (a tragédiákat is beleértve) fakaszt könnyeket. A feloldó megkönnyebbülés érzését nyújtja, nem a téma feletti átszellemülést. Sírva elszórakoztat. A poétikája erősebb, mint a történelmi tényereje. Ez fogja meg a nézőt. Hogy jó nézni, az vitathatalan.