A kiábrándultság szomorúsága az új Grendel-kötet

Erősen szimbolikus Grendel Lajos Rossz idők járnak című kötetének borítója: csomóra kötött cipőfűző egy széttaposott, divatjamúlt, meglehetősen viseltes lábbelin, csak úgy, mezítlábra felhúzva. Utalás egykori szebb napokra, az út, az eddig megtett láthatóan fárasztó út lenyomata és a jelen betonsivársága, amiben az egyedüli fogódzó a kiábrándultság szomorúsága. Meg az emlékek. Jók s rosszak egyaránt. Grendel Lajos idén megjelent, húsz novellát tartalmazó kötetében könyörtelenül egyenesen, önmaga egykori naivitását bevallva, erősen megcsömörlött hangon számol le minden ifjúkori illúziójával a társadalom, a rendszer megjavulását illetően. Mint egy kóborló, bátortalan civil, aki hol részese, hol elszenvedője a történelemnek. S valóban, Grendel aktívan, de civilként megélte 1968 és 1989 eseményeit is – úgy botorkál végig 1968-tól napjainkig az úgynevezett bársonyos forradalom és az utána következő idők csalfa helyzeteiben. Nem voltak egyszerű idők ezek, embert, erkölcsöt, eszmét próbáló időszakok voltak, amikor az emberarcú szocializmusban hitt még az ifjúság s az 1968-ban a Garam mentére bevonuló magyar néphadsereg katonáit egyesek ugyanolyan lelkesedéssel fogadták, mint anno 1938-ban a Horthy-féle katonaságot. S ezek a helyzetek egy intellektuálisan élni próbáló fiatalban életre szóló traumákat okoznak. Grendel Lajos meg merte ezt írni, fontos érzelmiállapot-rögzítést közvetítve egy jó félszázaddal ezelőtti eseményről.  Külön érdekessége ennek a kötetnek, hogy a szerző egyfajta szándékosan rontott nyelven ír, félbeharapott szavakat, szinte csak morgásszerű, rövid mondatokat ad hősei szájába, mintha ezzel is a könyvében ábrázolt korok, események disszonánsságát, azok egyenes következményét, a kiábrándultságot kívánná vastag ceruzával hangsúlyozni. Traumák, súlyos szerencsétlenségek, komoly csalódások érik ezekben a novellákban a hősöket, s az utolsó kispróza kivételével mindegyikben meghal vagy maga a főhős, vagy egy olyan személy, akinek meghatározó hatása van a főhős életére. Komor, olykor gyászos a novellák hangulata, sorra zúdulnak ránk a tragédiák, és nincsenek feloldások, nincs még pillanatnyi fellélegzésre való lehetőség sem, mert a sors az író tollával lesújt, és akire lecsap, az a földön is marad, vagy tetszhalott utcalakóként, börtöntöltelékként, összeroppant, kiüresedett személyiségként marad félig eleven – vagy félholt inkább.  A történetekben a hajléktalanok lapját árusító, vidékről Pozsonyba felkerült fiatalról, magával magyarságában meghasonlott, majd emiatt nacionalista szlovák pártnak választási plakátokat ragasztó érett férfiról olvashatunk. Sok a lecsúszott, a munkanélküli, az alkoholista, a lélekben megbolydult és a halálos beteg. Van, aki az őt megkéselőnek megbocsát, szent és csodabogár, s van külhonba szakadt egykori hazánkfia, aki keres, de soha nem találhat már meg semmit abból, amit gyerekkori emlékként őriz. A novellákban a súlyos családi tragédia következményeit viselő özvegyasszony, a meghasonlott rokon, Schöne Náci misztikus alakja, kocsmai zenész és egyéb nagy- és kisvárosi figurák mellett fel-felbukkan egy olyan, hol szemtelenül fiatal, hol meg már érett és kiégettnek látszó férfi alakja is – nyilvánvalóan önéletrajzi ihletéssel –, aki hol 1968-ban, hol 1989-ben, hol a jelenben próbálja meg értelmezni mindazt, amit egyszerűen életnek, sorsnak neveznek.  A kötet olvasása közben egyre elárvultabbnak érzi magát az olvasó. Az elmúlt negyven év szlovákiai magyar kisebbségi életének, a várva várt változásokban folyamatosan csalódó értelmiségi létének komor, szomorú és olykor groteszk tükre ez a kötet, sok-sok tragikummal, csipetnyi iróniával. Keserű történetek ezek egy kisváros szellemiségének eltűnéséről, egy békebeli háromnyelvű főváros befogadó és beolvasztó létéről, ahonnan már nincs menekvés. A kisvárosnak is meg a fővárosnak is elbontják a régi, lélekkel, szellemiséggel teli magját, s ami régi, azt az új rendszerek, az új emberek mindig kidobják bontási hulladékként. Az utcák, a terek, a Zuckermandel és a lévai főutca helyére uniformizált épületeket húznak a hatalmak, s ezekben uniformizált érzésűvé kényszerített (de valahol a lelkük mély bugyraiban még valós emberi érzéseket ringató) bolyongók élnek s halnak. Rossz idők járnak, igen rossz idők! Van-e remény? Grendel Lajos a novella mestereként a súlyos érzéseket feloldó húzást enged meg magának a kötet végén. A húsz novellából egyetlenegyben megcsillantja a feloldást, a kiábrándultság szomorúságának finom, szinte már romantikus elmaszatolásával, a meg nem történhető esemény és a vágyak viszonyát rendezve úgy, hogy időbeli és térbeli távolságokat rak hősei közé. A rossz idők ellen nincs más fegyver; ezt a sok vacak, felgyűrődött komorságot egyedül a mindent felülíró szerelemmel, a soha meg nem tagadható ifjúkori szerelem gyógyírjével lehet valahogy elviselni. S továbbélni, lévén az az öngyilkosság legbiztosabb módja!Szeretni való, szomorkodni való könyv ez. Egy-két dolgot fájlalok csupán, az pedig a „no” indulatszóval indított mondatok jelenléte és néhány dramaturgiailag kissé elvarratlan szál, amelyeket könnyedén el lehetett volna fércelni. Ki lehetett volna ezeket gyomlálni, mert jelenlétük picit halványít az egyébként penge történeteken, alkalmasint zavarba is hozva az olvasót, mert nem tudja, ki, mikor s hogyan jelent meg egyszer csak a novellában. De az összhatáson semmiképpen nem rontanak ezek az apróságok. Grendel Lajos Rossz idők járnak című novelláskötete figyelemreméltó mű, az idei prózatermés jó szívvel ajánlható kötete.  Grendel Lajos: Rossz idők járnak. Kalligram, 2016. 198 oldal.