A kenyér mint kapaszkodó

A nyomorultak ugyanis szerinte félúton van a musical és az opera között, olyan igényes zenével, amelyet az sem vehet félvállról, aki már Verdi Otellójának címszerepét is énekelte. Jean Valjean szerepe egyszer már megtalálta Tóbisz Tituszt: 2012-ben a Miskolci Nemzeti Színház főrendezője első blikkre tudta, hogy ezt a karaktert neki írták. Most pedig a pozsonyi Nová scénán lép színpadra Jean Valjeanként. 

Pár éve arról beszélt, hogy az operaénekesek ritkán vállalnak musicalszerepet, mert az másféle énektechnikát kíván. Sőt, az operán belül is egy stílusra fekszenek rá, azt csiszolgatják éveken át. 

A pozsonyi előadás francia rendezője, Marie Zamora kifejezetten operaénekest keresett, mert ez a szerep szerinte is minden más musical-szereptől különbözik. A Nová scéna vezetésének legnagyobb döbbenetére kirúgta az elsőként kiszemelt kollégát, az sem érdekelte, hogy az illető Csehországban díjat kapott Jean Valjean megformálásáért. Szerintem egyébként jól hozta a figurát, mindent kiénekelt, amit kellett, csak éppen elbeszélő stílusban, mi úgy mondjuk, hogy parlandózva. Teljesen véletlenül kerültem a rendező látóterébe: az itteni asszisztense látott Ostraván egy operában, és észrevette a szakmai életrajzomban, hogy már énekeltem Jean Valjeant. Ez fél éve történt, ami kevés idő ahhoz képest, hogy A nyomorultak pozsonyi színre vitelének előkészületei már öt éve folynak. Szóval én mindent operásan éneklek, és a szöveg dallama, illetve a zene stílusa adja hozzá a musicalfílinget. 

Vagyis csak annyira rugaszkodik el az operától, amennyire feltétlenül muszáj?

Pontosan. A szöveghez igazítom a technikámat. Ha például olaszul énekel operát az ember, legatósan követi a nyelv dallamát, a szöveg ívét, amely eleve cantabile, vagyis éneklésre íródott. Szlovák szöveggel ezt nem lehet megcsinálni, mert ez a nyelv kevésbé dallamos, sok szótagot kell kiejtenem, feldarabolom az íveket, így az énekem kevésbé operás. A nyomorultak szerkezete viszont inkább operaszerkezet, mint musical. A karakterek jellemét pedig zenei eszközökkel hangsúlyozza a szerző, amire még nem láttam példát musicalben. Itt egyetlen hang sem öncélúan szerepel a kottában, hanem jelentést hordoz, hozzátesz a cselekményhez vagy a szereplő személyiségéhez, nem csak azért írták oda, mert szépen hangzik. Jean Valjean szerepét egyébként a világon mindenütt nagy előszeretettel osztják operaénekesekre, mivel ez egy háromoktávos szerep. A jelenlegi leghíresebb megformálója például Alfie Boe. 
Az eredeti francia librettó szerzője szerint Victor Hugónak jobban tetszene ön ebben a szerepben, mint Jean Gabin.
Az lehet, de Amerikában például nem játszhatnám el Jean Valjeant. Ott ugyanis másképp képzelik el ezt a figurát. Mindig szabályos arcú férfiszépségekre osztják, nem ilyen vademberszerűekre, mint én. Az ottani néző nem fogadna el engem, bármilyen jól énekelnék, mert más kulturális hagyományok mentén szocializálódott. Az amerikaiak számára a Hugh Jackman-típus testesíti meg Valjeant, a franciák viszont inkább egy robusztus, kicsit mackós, Gérard Depardieu-szerű fazont képzelnek el, ha ezt a nevet hallják.

A Nová scéna színpada eléggé kamarajellegű ahhoz képest, hogy mekkora térben szokták színre vinni A nyomorultakat...

Szerintem a színháznak presztízskérdés volt, hogy bemutassa ezt a musicalt. Mert ezzel, illetve a Macskákkal léphet egy lépcsőfokot felfelé, fontos krediteket szerezhet nemzetközi viszonylatban. Úgy is mondhatnám, hogy innen már egyenesebb út vezet a West Side Story felé, ami minden zenés színház vezetése számára a műfaj csúcsát jelenti. Jelenleg az én hangom is kissé lefojtva szól ebben a kamarakörnyezetben, nem ezt szokta meg tőlem a közönség. A Broadway színházaiban a hangtechnikával olyan civil hangzást képesek teremteni, hogy a közönség szinte az előadás részének érzi magát, mert a hangfalak körbeveszik a nézőteret. Minden oldalról árad a zene, ami nálunk csak a színpad felől hallható, azaz erőből kell megoldani, hogy minden nézőhöz eljusson minden hang. 

Hogyan jellemezné a Tóbisz Titusz-féle Jean Valjeant?

Mivel nem tartom magam kiváló színésznek, szokásommá vált, hogy minden szerepemhez keresek valami konkrét kapaszkodót, egy motívumot, egy jelképet, amelyre fel-fűzhetem a karaktert. Sokan mondják ugyan, hogy megvan bennem a jeanvaljeanság, de ezzel én nem foglalkozom. Viszont tudom, hogy ha túljátszom a karaktert, akkor paródiába csúszik át. Ezért most egy egyszerű dolgot, a kenyeret választottam jelképnek saját magam számára. Ez a férfi azért lop kenyeret, hogy megetessen öt gyereket, akik ráadásul nem is a sajátjai. Akár giccses motívum is lehetne, hogy szegényt olyan szigorúan megbüntetik ezért az apróságért, hogy öt év gályarabságra ítélik. De Victor Hugo nagyon is tudta, miről ír. Abban a korban a francia uralkodók ilyen törvényeket hoztak: a kenyérlopás hatalmas bűnnek számított, gályarabság járt érte. És mindenki számára világos volt, hogy onnét nincs visszaút, mert ha az ember éveken át húzza az evezőket a sós vízben, szétmállik a teste. Akár az evezőt is választhattam volna jelképnek Jean Valjean karakteréhez, de szerintem annak a mi világunkban nincs annyira erős jelentése, mint a kenyérnek. Victor Hugo szinte szakrális jelentőséget tulajdonít neki, anélkül, hogy hatásvadász lenne. Szerepeltet egy püspököt a történetben, aki egy fontos jelenetben testvérének nevezi a kenyértolvaj Jean Valjeant, és ezzel megváltja őt a bűntől.

A főszereplő évtizedeket öregszik a darab során, és belül is sokat változik. Nehéz volt ezt az életutat színpadra vinni? 

Igen, mivel egy musicalben nem lehet bemutatni azt a lelki fejlődést, ami a regényben fejezeteken át zajlik. Megváltozik a főhős modora, gondolkodásmódja, a világról alkotott képe. Nekem pedig úgy kell átugrálnom évtizedeket, hogy a közönség értse a történetet, és el tudjon benne helyezni, azaz egy koherens figurát kapjon. Miközben érzem, hogy mennyire megváltoztat engem ez a szerep. Ezért is fontos számomra a kenyérmotívum. Óriási felelősséget éreztem akkor is, amikor 33 évesen játszottam Jean Valjeant, és most is. Mégpedig azért, mert az én kenyerem a művészet. Azt csinálhatom, amit imádok. És mindennap ott motoszkál bennem a kérdés, vajon meddig lehet még ez a kenyerem. Amikor Miskolcon bekerültem az előadásba, szegény tháliás színész voltam, nem volt lakásom, a semmiből jöttem. Végigjártam azt a küzdelmes utat, amelyet szerintem minden színész végigjár. Most, amikor ismét megtalált ez a szerep, egyfajta alázatra tanít. Nagyon érdekes, hogy különböző élethelyzetekben más-más üzenete van számomra. Most azt üzeni, hogy nincs meg minden egy csettintésre, nem mondhatom, hogy ezt játszva megcsinálom, hiszen már Otellót is énekeltem. Nem. Komoly munka áll mögöttem. 

Voltak vitáik a próbafolyamat során a rendezővel vagy a szerzőkkel?

A rendezővel egyetlen nagyobb összetűzésünk volt, ami után végül igazat adott nekem. A librettó szerzője, Alain Boublil pedig azt mondta, szeretné, ha autentikusabban halnék meg a végén. Úgy értette, hogy görnyedt öregemberként. Most, pár nappal a premier előtt sem tudom még, hogyan oldom ezt meg, mert számomra Jean Valjean nyolcvanévesen sem görnyedt öregember. Lassabb a mozgása, de a tartása egyenes, mint az én birkózó nagyapámé volt. El kell mondanom, hogy kezdő színészként Eszenyi Enikőtől kaptam életem legkeményebb kritikáját, amikor a Hyppolit, a lakájban egy zsémbes öregembert játszottam. Enikő kijelentette, hogy soha ilyen rossz színészi játékot nem látott még. Aztán kedvesen elmagyarázta, hol rontottam el. „Titusz, a te fajtád nem úgy öregszik, mint a többi. A tapasztalataim azt mutatják, hogy akik olyan egyenesen járnak, mint te, azok nem tottyannak össze idős korukra sem.” Szóval nagy dilemma ez számomra, mert a közönségnek azért észre kell vennie, hogy megöregedtem. De nem is játszhatom túl a dolgot. Úgyhogy mostanában figyelem az idős embereket, hogyan tartják a fejüket, hogyan járnak. A bemutató pillanatáig van időm kísérletezni...