A kém a családban van?

Pedig elég nehezen indul: hosszú percekig nézzük, amint a brit hírszerző, Max (Brad Pitt) megérkezik Marokkóba, és a második világháború kemény éveiben azon munkálkodik, hogy likvidálja a német nagykövetet. Segítsége is van a gyönyörű francia ellenálló, Marianne személyében (Marion Cotillard ennyire jól még soha nem nézett ki a vásznon), akivel szépen eljátsszák a boldog házaspárt, és úgy csevegnek franciául, mintha ezer éve együtt élnének. Aztán az első negyedóra kissé fárasztó jelenetei után be is indul a mozi, elkezdünk izgulni, vajon nem buknak-e le, vajon Max, az álmérnök le tudja-e írni a foszfát képletét a náci tisztnek, és vajon összejönnek-e az álszerelmesek. Annyit elárulok, hogy igen, azonban nem boldog családi élet elébe néznek – a cselekmény felénél kezd körvonalazódni, hogy Marianne talán német kém.

Azért profi Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Forrest Gump) rendezése, mert remekül keveri a műfajokat: a Szövetségesek első fele háborús akciófilm, aztán jön egy kis romantikus dráma, és a végén megkapjuk a kémfilmet, a feszült thrillert. Van tétje a jeleneteknek, hiszen soha nem tudni, kivel kell vigyázni, és így könnyen átérezzük Max helyzetét, aki elkezd a felesége után nyomozni. Van ebben valami félelmetesen torokszorító, de nem is Zemeckis-rendezés lenne, ha nem volna olyan szerethetően érzelmes, kellemesen patetikus a film, amelynek a vége már-már egészen felemelő.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"257478","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]

Szóval: nem az a fontos, van-e köze a Szövetségesek forgatásán történteknek a Brangelina-váláshoz. Egyszerűen csak itt egy mozi, amelyért könnyű lelkesedni, amelyet egyszerű végigizgulni, és amely megmutatja, miért szerettük annyira Robert Zemeckis filmjeit egykoron.

Gera Márton