A Kaliforniai álom hét kategóriában indul az Aranyglóbuszért

Nincs e filmben semmi rendkívüli, ez a rendkívülisége: hogy mer régi stílű bárokban randizgató, legendás romantikus filmektől elérzékenyülő, csillagfényes éjszakákon sztárságról álmodozó rokonszenves fiatal párról könnyed, bájos, de több problémára is rámutató történetet kibontani finom eleganciával.

A káoszból indít a film. Egy ezeregy sávos, Los Angelesbe vezető autópályán bedugul a forgalom. A sofőrök szép sorjában kipattannak a színes járgányukból a színskála minden színét felvonultató ruhákban, és ahelyett, hogy szitkozódnának, derűsen arról énekelnek: milyen jó, hogy a napsütés bearanyozza a reggelt. Egy olyan musicalbetét kerekedik ki a forgalmi dugóból, amelyben érezhető a West Side Story, a Hair és más hasonló veretes művek inspirációja, esszenciája.

Itt, a sztrádadzsungelben sodorja egymás mellé az élet Sebastiant (Ryan Gosling) és Miát (Emma Stone). Jó néhányszor elmennek még egymás mellett ilyen-olyan helyzetekben, míg egy csillagfényes éjszakán valahol a város fölött ellejtenek egy találkatáncot, aminek szerelem lesz a folyománya dallal, tánccal, együtt- meg távollétekkel, boldogsággal, majd meglepő fordulattal és nem mellékvágányon karrierépítéssel. A romantikus rebellis Sebastian és a naiv, de kitartó Mia szerelmének története adja a film gerincét. Sebastian zongorista, saját klubot szeretne nyitni, ahol free jazz szólna huszonnégy órában, Mia színésznő, első szerepéért meghallgatásról meghallgatásra jár – de nem úgy hozzák a körülmények (legalábbis sokáig nem), hogy álmuk valóra váljon.

Hollywood aranykorának – Ének az esőben, Cherbourg-i esernyők és egyéb örökzöldek – atmoszférája jön vissza Damien Chazelle pazar kivitelű, a prózai részek közé szervesen beépülő, jó zenékkel gazdagított filmjében. Justin Hurwitz zeneszerző régi stílusú, fülbemászó, hol felpörgetős, hol érzelmi csapdába ejtő musicaldalokat komponált a filmhez. Nem meglepő a nagy szerephez jutó zenei töltet, hiszen Chazelle korábbi rendezésében, a filmtörténet egyik legütősebb, Whiplash című, kőkemény dobos mozijában már bizonyította, hogy mennyire fontos számára a tartalmas zene (a Kaliforniai álomban is a free jazzért száll síkra). Az aranykor remek darabjaival azonban szembe kerül Chazelle opusában az eliparosodott Hollywood képe arról, milyen fiaskóval végződhetnek a csillogásról szőtt álmok, mennyi mindent kell feladni a sikerért, illetve, hogy milyen rögös út vezet odáig. Az érvényesülésért taposó Mia két meghallgatás között megalázó másodállást kénytelen vállalni, Sebastian pedig rágógumizenét játszik, hogy megéljen. A castingstúdiók munkájából ízelítőt adva Chazelle megmutatja a filmgyártás kevésbé tetszetős, kevésbé mesés és csillogó oldalát is.

A Kaliforniai álom szívfacsaró románc happy end nélkül. Bár a boldog vég illúzióját – hatásos, meglepő zárásként – mégis vázolja. Láttatja, hogy a(z álomgyári) mozinak nagy hatalma van, úgy manipulálhatja a sztorikat, hogy a néző kedvébe járjon, minél inkább közelítsen az elvárásaihoz, és ne rombolja az illúzióit. Egyben érzékelteti, hogy a mesén túl van egy más, földhöz ragadottabb realitás, súlyos gondokkal – ezekből akad bőven a Kaliforniai álomban is. E kettősség érzékeny ábrázolásának és Hollywood összeszokott filmes párosának, Emma Stone-nak és Ryan Goslingnek köszönhetően boldog vég nélkül is happy érzést nyújt a film. Olyan happyt, hogy rögtön újraindíthatnák.