A jelenlét az érték garanciája

A Szép versek egyik bevallott célja a kánon kiterjesztése, elismertetése. A probléma azonban az, hogy más-más értékszempontok mentén más és más értékek tűnnek fontosaknak a lírában is. Vagyis a nézőpont, az olvasó pozíciója nagyban meghatározza azt, hogy mi számít értéknek és mi kevésbé.

Úgy gondolom, Keresztury Tibor személye egyfajta garancia arra, hogy jó válogatás szülessen. Keresztury ügyelt arra, hogy az idei antológiában olyan szerzők jelenjenek meg, akik a magyar folyóiratkultúrában előkelő helyen vannak, azaz több lap is közli verseiket. A jelenlét válik tehát az érték garanciájává, az, hogy egy szerzőnek minél több helyen, minél több nívós irodalmi lapban jelennek meg versei.

Keresztury válogatása főleg a fiatal generációra összpontosít. Verssel van jelen Karafiáth Orsolya, Király Levente, Varró Dániel és Szálinger Balázs, de a harminc körül járó Grecsó Krisztián, Térey János, Peer Krisztián, Schein Gábor vagy Poós Zoltán is. A középnemzedékből Balla Zsófia, Ferencz Győző, Kukorelly Endre, Marno János számítanak ismertebbnek. Az idősebb generációból Tőzsér Árpádot emelném ki, aki egyedül képviseli a „szlovákiai magyar” irodalmat.

Miért van ez így? Valószínűleg nem azért, mert Keresztury Tibor nem figyelt a határon túli irodalmakra. Hiszen ha a névsort olvassuk, olyan erdélyi költők neveire bukkanhatunk, mint Balla Zsófia, Kovács András Ferenc, Lászlóffy Aladár, Lövétei Lázár László, Orbán János Dénes vagy Visky András. Vagyis az erdélyi költők nagyon is hangsúlyosan vannak jelen az antológiában. Az okok véleményem szerint nem(csak) abban keresendők, hogy nincsenek jó magyar költők Szlovákiában, hanem főleg abban, hogy a „szlovákiai magyar” költők nem menedzselik magukat, verseiket nem küldik el magyarországi folyóiratokba (vagy ha igen, csak elvétve), megelégszenek a helyi, szűkebb nyilvánossággal, amely viszont kevésbé teremt rendet érték és kevésbé értékes viszonylatában. Ahogy Tőzsér Árpád nyilatkozta könyvheti interjújában Peer Krisztiánnak: a kisebbségi költő szabad a magyarországi szekértáborok acsarkodásaitól, de „szabad” az állandó kritikai konfrontálódás, megmérettetés egészséges légkörétől is…

A „szlovákiai magyar” költők nagyon ritkán, rapszodikusan jelentkeznek a magyarországi lapokban, Tőzsér Árpádot kivéve, akinek az utóbbi egy-két évben a legkanonikusabb magyar folyóiratokban jelennek meg versei: az Alföldben, a Holmiban, a Bárkában, a Tiszatájban, a Forrásban. Rajta kívül Hizsnyai Zoltán verseivel találkoztam még a kecskeméti Forrásban és a békéscsabai Bárkában, Gál Sándoréval a miskolci Új Holnapban és a Kortársban, Mizser Attiláéval a salgótarjáni Palócföldben, Z. Németh Istvánéval a tatabányai Új Forrásban, Fehér Krisztáéval az Irodalom Visszavág című lapban, Csehy Zoltánéval a Holmiban, ill. Csehy főleg versfordításaival van jelen – a 2000, a Prae vagy a kolozsvári Korunk is közölte magyarításait. Abban, hogy ezek a szerzők a magyarországi befogadók számára is ismertebbek legyenek, nemcsak a kritikának vannak feladatai, hanem maguknak a szerzőknek is – hiszen tagadhatatlan, hogy az irodalom berkeiben mindenki tudja, mi mennyit számít. Megjelenni egy jó nevű folyóiratban ma annyit jelent, mint egykor a Nyugatban.

Hiba lenne azonban, ha e rövid recenzióban nem térnénk ki magukra a versekre, a szövegekre: Kovács András Ferenc és Parti Nagy Lajos meghökkentően játékos, Tőzsér Árpád nagyigényű, bölcseleti, Térey János és Orbán János Dénes vad, lendületes, Háy János és Kemény István zavarba ejtően „édes” versei mellett én a Petri György-blokkra hívnám fel még a figyelmet: annak a költőnek a verseire, aki már csak egy másik világból küldheti üzeneteit.

(Szép versek 2001, Magvető, Bp., 2001)