A húr továbbfeszítései

Veli-Matti Puumala kilenc zongoraprelűdben (Hommages Fugitifs) próbálkozik meg a személyteremtéssel, a hangkölcsönzés és a hangrögzítés játékaival. Természetesen az ötlet azonnal Elgar híres úgynevezett enigmavariációit juttatja eszünkbe (op. 36.), mely szokatlanul személyes portrékat készít 14 személyről, pontosabban 15-ről, hiszen a Georg Robertson Sinclairt bemutató 11. variáció főhőse lényegében az orgonista kutyája, Dan, aki diadalittasan hoz vissza egy folyóba hajított botot. Elgar szemfülessége nemcsak a kisportrék sokféleségében rejlik, hanem abban is, hogy valamennyi portré magába integrálja a főtémát, annak módosult, rejtett, át- meg átértelmezett variánsát: elképzelhető tehát, hogy itt gyakorlatilag egy azonos témáról elhangzó vélemények sokaságával szembesülünk. Puumala stratégiája széttartóbb, ugyanakkor az életmű egészébe ágyazottan határozott átcsatolásokat kíván és hoz létre a zeneszerző egyéb darabjaival. A zongora karakterrajzoló képessége páratlannak bizonyul, s ez nem kis mértékben Emil Holmsröm játékának is köszönhető. A romantikusan csapongó Anna, a meditálva ábrándozó „debussys” Linea, a férfias Robert vagy a halott Maurice, a kapkodó Pierre, a kéjsóvár Alex, a szigorú Matto vagy épp a lelkifurdalásos Avopa zenei karakterének megteremtése kétségtelenül szellemes játék, zenévé transzformált fotóalbum. Persze, nyilván minden hallgató másként végzi majd el a jellemfejtést, mint ahogy azt én tettem az imént. Veli-Matti Puumala mindenesetre kitűnő pszichológiai játékterepet biztosít a számunkra.

A cédé legizgalmasabb alkotása azonban Veli-Matti Puumala feledhetetlenül virtuóz (Tomas Djupsjöbacka, a darabot előadó Meta4 vonósnégyes tagja egyenesen így nyilatkozott: „Ez egy kimondottan fizikális darab, egyes részei határozottan izomerőt igényelnek.”), zsúfolt vonósnégyese (1994-ből), mely többek közt látványosan fogalmazza meg az individualizmus és közösségi identitás kérdéseit: a vonósnégyes egyes tagjainak játéka és a vonósnégyes mint osztatlan zenei egység feloldhatatlan paradoxonná válik. A folyamatosan előrenyomuló, a zenei paramétereket a dinamizmus szolgálatába állító struktúra osztatlan egészként mutatja fel sokszínűségét. Van benne valami iszonyúan erőteljes személytelenség, miközben átérezteti velünk a test fizikai valóságát. A zene itt is, akár a fenti portrékban, mintha egyre inkább testté válna, mintha a személytelenségből indulnánk a hús fizikai valóságába, s mintha minden egyes izmot érezhetően egy közös elgondolás mozgatna, hozna lendületbe. Hol egy edzőgépen kisebb-nagyobb intenzitással küszködő test izzadt makacsága és teremtődő szépsége tűnik elénk, hol a fizikai agresszió váratlansága sokkol. Mintha az egyik a másikat készítené elő. Különös, hogy noha Veli-Matti Puumala számos urbánus regiszterből építkezik, műve mégsem lesz kollázs- vagy montázsszerű, látványos barokk áradása és ijesztő agressziója egyberántja a klasszikustól a szinte a rockig terjedő sokféleséget. A vonósnégyes karakterét fejleszti tovább a cd nyitódarabja, a 2002-ben vonós szextettre komponált, a kettős kánon dallamimitációs lehetőségeit kiaknázó frappáns Capriccio.

A cédé egyetlen vokális kompozíciója (Korkeat illat) egy prológusból és három szoprán dalból áll (Pia Freund énekel, Antti Kaihola zongorázik): mintha Ariadné mítoszának egy szegmense került volna északi környezetbe. A férfi-nő kapcsolat érzékisége és a vágy kiteljesíthetetlensége kerül előtérbe, és ismét az én-ként elgondolt individuális létezés, illetve a párkapcsolat mint eredendő egység kontrasztja teremt feszültséget. Ariadné panasza a vízbe íródik, felkavaró, disszonáns álma a vízre vetül rá, hiszen „a hullámok csak szavak” – írja Johanna Venho, a záródal szövegének szerzője. Ariadné öngyilkossági szándékát az alapvetően impresszionista karakterű, népi motívumokat is feldolgozó zene ugyan sugalmazza, de nyitva hagyja az isteni beavatkozás lehetőségét is. Veli-Matti Puumala igazi drámai feszültséget tud teremteni, mely az érzékiség feléledésétől kezdve a szexuális túlfűtöttségen át ível az irracionális erőket megmozgató lelki krízis megjelenítéséig. VeliMatti Puumala művészetének egyik sajátossága a húr terheléspróbája, konkrét és elvont értelemben is: mindig tovább és tovább feszíti, a fizikai és pszichikai valóság végsőhatáráig.

A CD érzékeny áttekintést nyújt Veli-Matti Puumala (1965) művészetéről, aki jelenleg a helsinki Sibelius Akadémia zeneszerzéstanára. (Veli-Matti Puumala: Voices, Stringing.1cd, JasemusikkiOy, Jase CD 0048, 2008.) (Csehy Zoltán)