A hiány és a remény bölcsői

A Bölcsők című kiállítást, amely a doktori mestermunkája, s amelyet férjével, Majoros Áron Zsolt szobrászművésszel közösen készített, a komáromi Limes Galériában láthatta először a közönség.

Miért erre a témára esett a választásod?

Mayer Éva: Tulajdonképpen jött magától. Amikor egy nagyobb munkát befejezek, „elengedem”, ürességérzet hatalmasodik el rajtam. Persze gyűjtöm és kutatom az adatokat az újabb munkához, meg lefoglal ezer dolog, de mindig eltart egy ideig, míg a következő kiállítási téma és kivitelezés összeáll. Áron erősített meg abban, hogy itt az ideje feldolgoznom azt a témát, amivel évek óta rengeteget foglalkozom, ami belül tép. Négy éve a babavárásban élünk. Huszonkét éves voltam, amikor endometriózist állapítottak meg nálam...

Nem haboztatok egy percig sem, hogy a nyilvánosság elé álljatok egy ilyen érzékeny témával?

M. É.: Természetesen nem egyszerű a nyilvánosság elé vinni a kérdéskört. Mégis úgy éreztem, beszélni kell róla, azért is, mert ma minden ötödik házaspárnak problémája van a gyermektelenséggel. Az orvosom szerint még magasabb ez a szám, csak sokan nem vallják be. Nem szeretnek róla beszélni az emberek, sokszor a saját családjuk sem tud a páros problémájáról, hiszen intim és nagyon személyes feldolgozás vagy trauma ez, de attól még létezik a jelenség, és elég súlyos gond a társadalomban. A kiállítást nagyon pozitívan fogadták, sokan próbálnak őszintén segíteni és ezek a visszajelzések hihetetlen felszabadító energiákat mozgatnak meg bennem is. Sokan elmesélték a saját élményeiket és tapasztalataikat is, amiből rengeteget tanulok.

Majoros Áron Zsolt: Akkor jó egy művészi alkotás, ha átéljük, ha belülről jön. Mi ezzel a problémával kelünk-fekszünk, sajnos így adatott. Több mint egyéves készülődés előzte meg a kiállítást, fokozatosan alakult ki, hogy grafikai jellege legyen, vagy inkább objekt. Miután az objektekből építkező installációs kiállítás felé dőlt a mérleg nyelve, egyre jobban beleszövődtem én is, a megerősítő háttérből társalkotóvá váltam.

M. É.: Rengeteg cikket elolvastam a témában, az Endometriózis Támogató Csoport és egyéb fórumok tagja vagyok. Sok nő nem is sejti, hogy ebben a betegségben szenved, pedig ha idejében diagnosztizálják, sokkal nagyobbak a teherbe esés esélyei. Szlovákiában szerettük volna először bemutatni a Bölcsőket, mert Magyarországgal ellentétben itt szinte alig van szakirodalma a témának, a betegek nem kapnak elegendő tájékoztatást, és támogató közösségek sem működnek.

Hogyan született meg a koncepció, a kilenc bölcső?

M. É.: Tavaly szeptemberben ösztöndíjasként Rómában voltam, az ottani templomokban rengeteg, különféle formájú bölcsőt láttam, ez nagyon belém ivódott. Először arra gondoltunk, legyen egyetlen, nagy bölcső.

M. Á. ZS.: Egy bölcső a templomban viszont rendszerint a Megváltót evokálja, vagy lehet a mi intim történetünk. Kilenc bölcső azonban már társadalmi kérdést boncolgat. Arra is figyeltünk, hogy ne zsúfoljuk túl, ne nyomasszuk a teret, hanem élhető legyen. Ebben a fajta installációs ágban ez nagyon fontos.

M. É.: A kilences szám a terhesség kilenc hónapjára is rímel, és minden bölcsőhöz egy-egy történet kapcsolódhat.

M. Á. ZS.: Rozsdamentes acélból készítettük a bölcsőket, és mindegyik belsejében fényáteresztő plexilemez van. Erre kerültek a gipszpólyából nyert gipszrétegek. Különböző időszakokban helyeztük bele a gipszet a bölcsőkbe, és ezáltal mindegyikben más száradási folyamatot látunk. Így Komáromban a kiállítás három hetében a szikkadási folyamat során kiderült, melyik bölcsőben van gyermek, és melyikben nincs. Körbe kellett járni, meg kellett fejteni. Ez is egy titok. Mint az életben. A gipszrétegeket, amelyekben a babák kirajzolódnak, alulról fénnyel világítottuk meg, ez az egészet telíti, a reményt, az életet jelzi.

A bölcsőkhöz társulnak az endometriózisban szenvedő nők vallomásai arról, hogyan élik meg, dolgozzák fel a betegséget, a meddőséget, mivel kell megküzdeniük nap mint nap. A monológokat Bandor Éva, a Komáromi Jókai Színház művésze tolmácsolja érzékenyen, hangfelvételről. A vallomások az általad összeállított anonim kérdőív alapján készültek. Nem ütköztél túl nagy ellenállásba?

M: É.: A megszólított nők választhattak, akarnak-e válaszolni, vagy sem. Akik válaszoltak, majdnem mindenki visszajelzett, hogy nagyon életszerűek voltak a kérdések, érződött rajtuk a személyes tapasztalat. Nagyra értékelték, hogy nem szakmai szemszögből, hanem a lelki oldaláról közelítettem meg a problémát. Külön öröm, hogy sokan jelezték: amikor kitöltötték a kérdőívet, egyfajta felszabadultságot éreztek, és kiírták magukból a nyomasztó érzéseiket.

Nem lehet egyszerű ilyen komoly diagnózissal élni, főleg, ha nehezíti az anyává válást is. Ami egyrészt a nők túlnyomó részének vágya, másrészt egyfajta elvárás is a társadalom részéről. Mintha másodrendű lenne az a nő, akinek nincs gyermeke.

M. É.: A kérdőívem kérdései is arra helyezik a hangsúlyt, hogy ha valakinek nincs gyermeke, attól még ugyanúgy értékes ember. Számtalan formája van annak, hogy az ember miként hasznosíthatja az energiáit, hogyan változtathat az életén. Az endometriózis a nehézségek mellett sok pozitívumot is hozhat. Szinte minden nő arról számolt be, hogy nagy személyiségváltozáson ment keresztül, sok mindent felismert. Másképp éli azóta az életét, megváltoztak a társas kapcsolatai, a családdal, a hittel való viszonya. Nagy traumát kell megélniük, mégis sokan felülemelkednek rajta. Szerintem ez óriási dolog. A munkámban is megpróbáltam kiemelni, hogy nemcsak a kvázi drámaiságról szól, hanem egy állapotról, egy nehézségről, amit adott esetben meg lehet oldani. Ma az orvostudomány sokkal előbbre tart ennek a betegségnek a kutatásában, mint 30 éve. Rengeteg megoldás létezik, ha időben diagnosztizálják. A problémák főleg abból fakadnak, ha nem ismerik fel.

Mikor érzi egy művész, hogy jó úton halad a munkájával?

M. É.: A Bölcsőknél már az előkészítés folyamatában éreztem a bőröm alatt egyfajta bizsergést, amikor a nők, akikkel kapcsolatban voltam, pozitívan visszajeleztek. Emelkedettséget érzel, hogy van egy témád, ami nagyon megérint, és adni akarsz a tapasztalataidból, hogy azok, akik hasonló problémával küzdenek, ne érezzék magukat egyedül. Amit még nagyon fontosnak tartottam: összehozni a két tábort, az anyákat és a gyermekteleneket. Van, amikor az emberek nem érzik a szavak súlyát, hogy mennyire megbánthatják a másikat, ha az arcába vágnak olyanokat, mint: „azért nincs gyereked, mert még nem vagy túl érett hozzá”, vagy „nem is akarod igazán”.

Mindig súlyos témákat dolgozol fel, melyeket te magad élsz meg. Művészi szempontból ez segít neked abban, hogy ezeket...

M. É.: Kimondom? Igen, nekem is terápia ez a magam eszközeivel. Értelmezhető önzőségként is. Én nem így gondolom. Azzal, hogy megosztom a tapasztalataimat, másoknak is segíthetek.

Ez az első közös kiállításotok. Milyen volt a közös munka?

M. É.: Részt vettünk már közös kiállításon, de önálló munkákkal. Nagyon jó volt végre együtt dolgozni. Az az érdekes, hogy egymástól függetlenül hasonló meglátásaink voltak a kivitelezést illetően.

M. Á. ZS.: Évus képviseli az egész munka gerincét, a szellemi megvalósítást, az én részem az eszközkészlet megvalósítása. A megnyitón megkérdezték tőlem, milyen férfiként egy női problémát feldolgozó kiállítás részese lenni. Ez igazából a férfiakat ugyanannyira érinti, csak passzívan. Részesei vagyunk a problémának, hiszen mi is szeretnénk családot, gyerekeket. A közös munka kötelékerősítés is egy kapcsolatban, ezért fontos.

Összegzésképpen, mi a legfontosabb momentuma a Bölcsőknek?

M. É.: A remény. Amilyen nehéz első hallásra ez a téma, annyi sok pozitívumot, felemelő érzést tartogat. Rengeteget kaptam az anonim kérdőívet kitöltő, a történeteiket megosztó nőktől. Nagy erő van bennük. Sokan nem is a nulláról, hanem mínusz tízről indulva bevetnek mindent, és tényleg lesz gyerekük, mert annyira szeretnék. Bizakodni kell.