A háta közepe is tehetséges volt

Sinkovits Imre öccse így lett Sinkó László, később Kossuth- és Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész. Plusz a Nemzet Művésze. Róla forgatott most ötvenperces portréfilmet Papp Gábor Zsigmond, aki korábban Tandori Dezsőről, Lator Lászlóról, Göncz Árpádról, Szabó Magdáról, legutóbb pedig Bereményi Gézáról készített értékes dokumentumfilmet.

Bemutatásra váró munkája, Az árnyékból kibújva már a címében sejteti, hogy nem kis erőfeszítésébe kerülhetett Sinkó Lászlónak, hogy színpadon és kamera előtt ne Sinkovits Imrét lássuk benne, hanem az önálló művészt, ezzel együtt pedig az általa megformált figurát. Miközben tizenévesen már a bátyját nézte a Nemzeti Színházban, amelynek 1966-ban ő maga is tagja lett. Ők ketten mégis különböztek egymástól. Máshogy gondolkoztak a szakmáról és másképp az életről. Tűz és víz voltak, és ezt egyikük sem titkolta. Sinkó László pályájának legszebb periódusa nem is a Nemzetiben eltöltött időszak volt, hanem az a tizenkét év, amely megalakulásától fogva a Katona József Színházhoz kötötte. Ott játszotta el Alfred Jarry hatalmától megrészegült, tudatlan Übü királyát. Örök érvényű alakítása lett ez. „Jarry agya benne van a fejemben” – nyilatkozta, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy a groteszk az ő leginkább testhezálló stílusa.

„Ritkán osztottak rá főszerepet – mondja Papp Gábor Zsigmond. – Filmben egyetlenegyszer történt meg, az 1966-os Fügefalevélben, színházban pedig az Übü királyban és A színházcsinálóban. Tévéfilmekben remek karakterszínészként láthatjuk. Ahogy Máté Gábor és Ascher Tamás is elmondja, elég nehéz puttony volt a hátán, hogy egy országos hírű, kiváló színész öccse. Ezért is volt ő mindig kicsit untermann. Még mielőtt nekifogtunk volna a portréfilm elkészítéséhez, elolvastam a róla megjelent könyvet, megnéztem sok színházi felvételt, tévéfilmet, és az alapján állítottam össze azok névsorát, akik beszélnek róla. Több jeles pályatársa sajnos betegséggel küzdött, orvosi kezelésre járt a forgatás idején, mások meghaltak, így szűkült a lista. Örülök, hogy Szacsvay Lászlót, Udvaros Dorottyát, Blaskó Pétert és Zsámbéki Gábort is sikerült megszólaltatnunk. Amikor a Magyar Televízió archívumából kikértem a róla szóló anyagokat, 800 oldalas listát küldtek át. Volt miből válogatnunk.”

Nehezen viselte Sinkó László, ha azt kellett hallgatnia, mit csinált rosszul. Fontos volt számára az elismerés. Dicsérni kellett, biztatni. Szerette, ha udvarolnak neki. Amint belépett a színházba, mindent kint hagyott a világból. Még a magánéletét is. Az előadás kezdetéig ki sem mozdult az öltözőjéből. Nagyon kellett igyekezni mellette. Amit csak lehetett, mindent kiszedett az adott szituációból. Nem lehetett semmiféle skatulyába belezárni. Maximalista volt. Hihetetlen precizitással dolgozott. Minden szerepében bravúros alakítást nyújtott. Mindezt a pályatársai mesélik róla.

„A vallomásokból egyértelmű volt, mennyire nehezen viselte, ha valaki nem azzal a hittel, lelkesedéssel vetette bele magát a munkába, mint ő – vélekedik Papp Gábor Zsigmond. – De ha ugyanazzal az alázattal, szakmai hozzáértéssel, munkaszeretettel dolgozott a szerepén, mint ő, akkor mindenkivel szemben nagyon készséges volt. Személyesen nem ismertem őt, de láttam több előadásban. Például Spiró György Imposztorában. Kollégái nyilatkozatai alapján megbizonyosodott előttem néhány dolog. A beszédtempójával bravúrosan dolgozott. Fantasztikus orgánuma volt. Rengeteget szinkronizált. Jack Nicholson, Gene Hackman, Anthony Hopkins tőle kapták magyar hangjukat. Ő maga mesélte, hogy az egyik nagy büszkesége az volt, hogy tananyag lett a főiskolán Montágh Imre, a legendás beszédtanár óráin. Ő figyelmeztette a növendékeket, hogy ha tudni akarják, hogyan kell szépen beszélnie egy színésznek, akkor menjenek el a Katona József Színházba, és nézzék meg Sinkó Lászlót. Ő még háttal is úgy beszél, hogy az utolsó sorban is érteni lehet minden szavát. Több kollégájától hallottam, hogy a ritmusváltások mestere volt. Elindult lassan, aztán begyorsított, majd ismét visszavett a tempóból. Érzékenyen bánt a szavakkal.”

Vígjátékokban is remekelt. Kivételes humora, iróniája A király meztelen című darabban is felragyogott. Az Üvegtigris című filmvígjáték három és fél perces jelenetében óriásit alakított.

„Voltak évek, amikor havonta egy-két tévéjátékot forgatott. Nagyon nagy munkabírása volt – állapítja meg a portréfilm rendezője. – Sérelmei csupán a Nemzeti Színházat illetően voltak, ahol a fiatalok az ő idejében nem tudták kijátszani magukat. Kispadon várakoztak. Bessenyei Ferenc, Kálmán György, Kállai Ferenc és a többiek mellett nekik inkább csak mellékszerepek jutottak.”

Szó esik a filmben egy komoly balesetéről is. Ledobta a ló egy forgatáson, s mivel nem tudta kiszabadítani a lábát a kengyelből, a ló hosszú percekig vonszolta maga után. Koponyaalapi törést szenvedett. Majdnem belehalt. Sportos alkatának köszönheti, hogy felépült. Futott, síelt, teniszezett, túrázott. Budakalászon élt, közel a természethez. Kertjében minden fát, bokrot ő ültetett. Nagy boldogságot jelentett számára, hogy a lányában, Sinkó Andreában, aki ritmikus sportgimnasztikában pontszerző volt az 1988-as szöuli olimpián, megtestesült minden sporttal kapcsolatos vágya.

A Magyar Művészeti Akadémia Kiadó megbízásából a Bologna Film égisze alatt készült filmben árnyaltan kirajzolódik a hetvenöt éves korában, 2015-ben elhunyt Sinkó László átfogó művészi és emberi portréja.

A szerző a Vasárnap munkatársa