A Három nővér a Nemzetiben

Üdv. Alexej Petrovics, szeretném mondani, de gyorsan visszabillenek a valóságba. Csehov Oroszországban, Csecsenföldön és Pozsonyban. Csehov mindenhol.
Roman Polák, akinek művészeti vezetői minőségében ez volt az utolsó rendezése a pozsonyi Nemzetiben, szinte mindig az orosz klasszikusokhoz nyúl, ha a jelenről szeretne vallani. Tette ezt annak idején az Astorkában a Ványa bácsival, Turócszentmártonban az Ivanovval, vagy ugyancsak az Astorkában a máig is repertoáron lévő Gorkij-adaptációval, amelyben szintén összemosódik a múlt a jelennel. Az utóbbi színpadi adaptációban ízig-vérig mai történetet látunk, amelyben Tóbiás Szidi még dalra is fakad.
Polák nem sokat törődik az idővel; már A király mulat című előadásában is hol korabeli kosztümökben játszatja a hőseit, hol maiakban.

A Három nővért (a számnevet következetesen számjeggyel írva) Csecsenföldre helyezi. Ennek, mint utólag kiderül, látszólag nincs semmilyen jelentősége, bár a szöveg végig utal a csecsenföldi jelenlétre.

Csehov még Sztanyiszlavszkijjal is összezördült, amikor az bemutatta a darabjait, ugyanis a drámaíró szerint alkotásai komédiák, a Három nővér pedig egyenesen vaudeville. Talán nem olyan véletlen, hogy a magyar színháztörténet legendás, de a nagyközönség számára mindenképpen legismertebb Három nővéradaptációja az a bohózat, amelyet egy szilveszteri televíziós műsorban mutatott be Körmendi János, Haumann Péter és Márkus László. Egy zseniális darab zseniális paródiáját láthattuk, amely fején találta a „csehovi szöget“. Izgalmasan szólni a reménytelenségről hallatlanul nagy feladat, nem véletlen, hogy sokszor fulladnak unalomba Csehov-előadások. S az sem, hogy rendezők megpróbálnak elrugaszkodni a szövegtől, egyfajta stilizált álomvilágot hozva létre. Hatásos, végig azonos szenvedéllyel átitatott előadást csak igen keveset láthattunk az elmúlt évtizedekben, s ma, amikor a néző rohanó világunkban hozzászokott a másfél órás, szünet nélküli színpadi művekhez, négyórás Csehovot játszani több mint istenkísértésnek tűnik.

Roman Polák viszont a hosszú, aprólékosan kidolgozott előadásairól ismert. Ezúttal sem sieti el a dolgot, bár a darabot csak két részben adják. Polák nagy hangsúlyt helyez ötletei kidolgozására, nagyon markáns díszletet (Pavel Borák), jelmezt (Peter Čanecký) és zenét (Michal Novinski) terveztetett az előadáshoz, s ebbe helyezi bele a színészeit, a Nemzeti társulatának legjavát. Polák valódi színészparádét rendez színpadra. A színészek pedig élnek a lehetőséggel, s még a legapróbb szerepekben is magabiztos teljesítményt nyújtanak. A címszerepet Diana Mórová (Olga), Zuzana Fialová (Mása) és Táňa Pauhofová (Irina) alakítja.

Három nő, három teljesen elütő karakter. Pauhofová Irinája még remél, még szerelmes, még vár valamit az élettől. Fialová Másája már megtört nő, talpig feketében, aki még alkalomadtán hisz a kitörés lehetőségében. Mórová Olgája a reménytelen jelen idő, aki már nem fejlődik sehová, egyedül a fizetésbiztos, de szellemi fejlődést biztosítani nem képes szakmája tartja életben.

Sokkal nagyobb reményt nem mutatnak az időnként hozzájuk csapódó, de már korábban felőrlődött mellékfigurák sem. Leginkább szánnivalónak az AndrejNatasa házaspár mutatkozik. Ingrid Timková Natasája szinte felzabálná az egész világot telhetetlen együgyűségében, s ebben a kontextusban Tomás Maštalír Andrejét sem tudjuk szánni. Ő már azelőtt elveszett, melőtt Natasát megismerte volna. Többet remélt, mint amennyit képességei valójában megengedtek, viszont hiányzott belőle az ostobák gátlástalansága. (Juhász Dósa János)