A hamvaiból feltámadt zenekar

A Power Up létrejötte maga a csoda. Duplán, sőt triplán szimbolizálja az újrakezdést, a reményt, a kilábalást, sőt, a feltámadást, hogy a nagy szavakat mindjárt az elején kilőjem. Kevés zenekar ment át annyi szenvedésen, mint Angus Young bandája. Ma, 65 évesen ő az egyetlen élő alapító tag, az utóbbi években végig kellett néznie bátyja leépülését – a demencia különösen gonosz betegség, Malcolm Young a végén már a családtagjait sem ismerte fel. Ezen a lemezen viszont nem csupán gitározik nekünk a sírból, hanem az eddigi albumokról lemaradt kedvenceit játssza. Angus szerint legalább 150 teljes, illetve félkész dal képezte a választékot, azokból került tizenkettő az új albumra. Szédítő belegondolni, mi minden lapulhat még a fiókban. A Power Up ugyanis nagyon ütős lett. Az AC/DC régi dicsőségét idézi, mégis friss és üde. Olyan, mintha kapnánk egy újabb gombóc fagyit, miután a poharat és a kiskanalat is fényesre nyaltuk. 

De vissza a veszteségekhez, mert volt belőlük elég. 2016-ban félbe kellett szakítaniuk amerikai turnéjukat, mert Brian Johnson énekest orvosai figyelmeztették, hogy elveszítheti a hallását, ha folytatja a koncertezést. (Később Axl Rose ugrott be a helyére, ez a vártnál sokkal sikeresebb, bizarr felállás Európába is eljutott.)

A következő évben 64 évesen elhunyt Malcolm Young, aki 2014-ben volt kénytelen letenni a gitárt. A Rock Or Bust album felvételein már unokatestvére, Stevie Young segítette ki a zenekart. 2015-ben Phil Rudd dobost nyolc hónapos házi őrizetre ítélték drogügyek miatt, illetve amiatt, hogy halálosan megfenyegette egyik alkalmazottját. Cliff Williams basszusgitáros pedig bejelentette, hogy visszavonul. 
Szóval négy éve még egy lyukas garast sem tettem volna arra, hogy ennek a bandának lesz még egy lemeze, hiszen Angus Young gyakorlatilag egyedül maradt benne. Aztán 2018-ban kezdtek szivárogni a hírek, hogy készül az új album. Johnson hallását helyretették az orvosok (kapott valami csodakészüléket), Stevie Young jól bevált a ritmusgitáros poszton, Williams pedig eleget vadászott és horgászott Floridában, hogy ismét csatasorba álljon. Már csak a dalokat kellett polírozni. 

Nem meglepő, hogy a Power Up leginkább a Black Ice világát idézi – az ötletek akkoriban születtek. De az 1985-ös Fly on The Wall is eszembe jutott róla – valahogy így szólnának mai stúdiótechnikával felvéve a régebbi számok. De azokkal sem bocsátkozom vitába, akik szerint az összes AC/DC album tök egyforma. Egy ilyen vita értelmetlen lenne, mert az AC/DC azt a fajta állandóságot képviseli a rockzenében, aminek hiányára csak akkor döbbenünk rá, ha sokáig nem jutunk hozzá. És hat év bizony nagy idő. Ráadásul arról is évtizedes vita folyik, hogy egyáltalán milyen stílust képvisel az AC/DC. Hard rock, blues-rock, heavy metal: mindegy is, mert a riffalapú rockzenében teljesen egyedülállót alkottak. 

Nem ez a lemez fogja megreformálni a rockot 2020-ban, de biztosan bekerül a történelemkönyvekbe. A riffek karakteresek és harapósak, a szólók hasítanak, a tempó nem csökkent, nyoma sincs holmi öreguras lötyögésnek, a ritmusszekció szokás szerint feszes és pontos, a hangzás nyersre stilizált, a 73 éves Brian Johnson hangja még mindig olyan, mint a békebeli köszörűké. És csak úgy árad az egészből az energia, az optimizmus, a napsütés – az a három dolog, amire mostanában leginkább szükségünk van. 

A dalok egy része fifikás, okos, az AC/DC-hez képest szinte progresszív módon komplex (Witch’s Spell, Kick You When You‘re Down, Demon Fire, Code Red), de a pimasz utcai zsiványság sem hiányzik ( Realize, Shot in the Dark, Wild Reputation). És hát akad a lemezen pár gyengébb szerzemény is (No Man’s Land, Systems Down), ezeket egy diszkrét mozdulattal át lehet ugrani, és közben arra gondolni, hogy sok szerényebb képességű kolléga a fél karját odaadná ezekért. 
A Power Up egy legendás zenekar méltó visszatérése. Nem meglepő, hogy nyolc országban azonnal a listák élére ugrott. Nem tudni, lesz-e turné, és ha igen, mikor. Ez újabb tragédiának is tekinthető a zenekar életében: eredetileg novemberre tervezték az ausztrál turnét, év elején pedig még úgy volt, hogy a lemez márciusban jelenik meg. De maga a tény, hogy elkészült, felér egy biztató hátbavágással. Ha úgy alakul, hogy ez lesz az utolsó albumuk, nem kell szégyenkezniük miatta. Sőt, ha száz év múlva valakinek el kellene magyarázni, mi a fene volt az a rock and roll, bátran az orra alá lehet tolni ezt. 

AC/DC: Power Up, Columbia Records, Sony Music Australia, 2020.