A füstember futurista illanása

Ez az identitássá vált futurista-metaforikus súlytalanság azóta még hatványozottabb irodalomtörténeti súllyá vált, s ma már igazi kultuszmű, afféle bizarr, futurista evangélium a krisztusi korban egy kéményen égbe szálló, törvénykönyvet író rejtélyes lényről.

Dusapin a széteső, a szinekdoché logikája szerint felépülő én tragédiájának bűvöletében alkotta meg eddigi legsúlyosabb operáját, méghozzá megőrizve, mi több zeneileg maximálisan kiaknázva az olasz nyelvet. Dusapin a névbe írt sorsot már a nyitókórus szövegébe belekomponálta: „Pena! Rete! Lama!” – éneklik, miközben megszületik maga a név, mely három dolgot ölel magába: a kínt vagy büntetést (pena), a hálót (rete) és a pengét (lama). Marinetti híres golyószóró-definíciójának mintájára (golyószórók= kavics+moraj+béka), így könnyen felírható Perela (John Graham-Hall) futurista képlete is. A füstember identitása a darab végéig lényegében illanó, kiszámíthatatlan egzisztencia marad, s ez kiváló alkalmat teremt a zene hol historikus (Dusapin hangszerelése rendkívül kifinomult, a kortárs zenei nyelv egyes jellegzetes elemeinek felhasználásából fakadó leleményessége kifogyhatatlannak látszik), hol bölcseleti megokoltságú lebegtetésére a vélt és a kiismerhetetlen identitás között.

A szimbolikus füstté válás lényegében az égbe való feljutás, a kozmikusban való feloldódás vagy akár az apoteózis lehetőségeit hordozza magában. A cselekmény a sötét anyaméhből indul, majd a főhős egy mesebeli öregasszony segítségével a királyi udvarba kerül, ahol szenzációként mutogatják, Dusapin itt mind zenei, mind gondolati értelemben a bulvármédiának tart görbe tükröt. A hatalom és a megregulázhatatlan csoda találkozása zajlik le a szemünk előtt: a bankár Rodella (Nicolas Courjal), a filozófus Pilone (Niels van Doesum), az érsek (Daniel Gundlach) mind-mind a hatalom egyes aspektusait testesítik meg. A küldetéses hős látszatát fenntartó főszereplőt köszöntik az udvar hölgyei is, különösen fontos Oliva di Bellonda márkinővel (Nora Gubisch) való találkozása, aki előbb arról értekezik, hogy képtelen a szerelemre, illetve gyűlöli a férfiakat, majd ez a turandoti alapállás olthatatlan vággyá változik, mely Perelára irányul. Perela gyakorta veszi át a rokokó regények tipikus kívülállójának habitusát, ez a „vadember-effektus” a szatíra klasszikus alapja. Perela ugyanakkor transzcendens kisugárzású egyéniség is, melyre ironikusan utal a harmadik fejezet (az opera nem felvonásokra, hanem fejezetekre bomlik), melynek elején a királynő (Isabelle Philippe) Perelát származásáról faggatja, miközben minduntalan megzavarja őt egy papagáj, mely az isten szót ismételgeti. A jelenet mintha rájátszana a fájdalomellenesség futurista kiáltványának első sorára: „Az Istennek nincs se teste, se keze, se lába, ő tiszta és igen egyszerű szellem.” Perela imitációs modellt teremt: rajongóiból követői lesznek, Alloro, az udvar egyik főembere például a füstté válás imitálása közben belehal a tűzzel való találkozásába. Ez váltja ki az udvar haragját: Perelára, a futurista szuperkultúra hősére immár gyilkosként tekintenek, és bíróság elé állítják. Az ítélet: életfogytiglani börtön. A cellában Perela földi pályájáról elmélkedik (8. fejezet), törvénykönyvet ír, miközben inspiráció- és vigaszképpen megjelenik Pena, Rete és Lama, majd hősünk füstté válva felszivárog a mennybe. A záró kép az eget bámulókat mutatja: misztikus fehér sasok szántják az eget, Perelát keresik. Az opera zenei csúcspontja a negyedik fejezet: valóságos futurista látványosság bontakozik ki a szemünk előtt, mely egyszerre udvari bál és virtuális haláltánc, a rajongás és a szektás őrjöngés teatralitásába oltott vigalom. Perela légiessége a futurista szabad asszociációs technika, illetve a szálak nélküli képzelet illékonyságának is jelképévé emelkedik.

Dusapin darabjának van még egy aktualitása: idén százéves a futurizmus. Erről Pozsony is megemlékezett nemrég, mégpedig az Aréna Színházban, nevezetesen az Uccidiamo il chiaro di luna (Öljük meg a holdfényt) című futurista látványosság bemutatásával, Duspain darabja azonban csak intim, felszabadító ünneplésre alkalmas.

A montpellier-i opera zenekarát Alain Altinoglu, énekkarát Christophe Talmont vezényli.

(Pascal Dusapin: Perela, uomo di fumo, Naive, 2004) (Csehy Zoltán)