A folklórtól a folklorizmusig

A szóbanforgó köteteket lapozgatva azon tűnődtem, hogy vajon hol lehetne egzakt módon utánanézni: a szerző valójában mennyit és hol publikált? Vannak ugyan kurrens magyar és nemzetközi néprajzi bibliográfiák, amelyek névmutatójából Voigt Vilmos neve már évtizedek óta nem hiányzik, ám csak ezekből képtelenség lenne egy Voigt-bibliográfiát összeállítani. Hiszen már csak a most bemutatásra kerülő kötetekbe felvett tanulmányok megjelenési helyei is Szabadkától Debrecenig, Budapesttől Ungvárig, Pécstől Nagykőrösig terjednek. S tudjuk, jelentek meg magyar nyelvű dolgozatai Újvidéken és Pozsonyban, Komáromban és Szegeden, az Iskolakultúrában és a Magyar Nyelvőrben, az Ethnographiában és a Világosságban, az Irodalomtörténeti Közleményekben és az Irodalmi Szemlében. És ki tudja még hol mindenhol… S akkor még nem beszéltünk az idegen nyelveken megjelent írásairól! Nézzük azonban a most megjelent két válogatást.

Mindkét összeállítás a szerző történeti-folklorisztikai munkáiból ad áttekintést (ezt azért kell hangsúlyozni, mivel további köteteket lehetne megtölteni Voigt Vilmos finnugrisztikai vagy éppen szemiotikai tárgyú írásaival is). Voltaképpen a második, átfogóbb cím (A folklórtól a folklorizmusig) érvényes az elsőre is, azzal, hogy abban különféle folklórtematikák (elsősorban a népköltészet és a néphit kérdései) kaptak helyet és a folklorizmus kérdésköre kevésbé. Ezzel szemben a második kötet inkább a folklór felfedezését, gyűjtésének kezdeteit, a folklorisztika kialakulását, továbbá a mai folklór jelenségeit, értelmezési lehetőségeit, illetve a folklorizmus megnyilvánulási formáit, kutathatóságának szempontjait tárgyalja. A két kötet dolgozatai a magyar ősvallás és a szibériai sámánizmus kérdéseinek taglalása és a május elseje hetvenes évekbeli budapesti megünneplésének dokumentációja közt feszülő ívhez kapcsolódnak. Ebben a sorban olyan tematikájú dolgozatok olvashatóak, mint egy – a szerző szerint – feltehetően kelta eredetű magyar szólás („ujjából szopta a tudást”), továbbá az id. Pieter Bruegel festményén látható németalföldi közmondások elemzése, valamint a garabonciás diák alakjának színpadi utóélete, a magyar folklór akkulturációjának a kérdései. Képtelenség mindegyiket számba venni, így most csak a második kötet nyitódolgozatára utalnék, amely a népköltészet magyarországi felfedezésének kezdeteit tárgyalja. Már csak azért is érdekes ez számunkra, mivel az első, népdalok gyűjtésére buzdító magyar felhívás Pozsonyban, A Magyar Hírmondó hasábjain – Révai Miklós kezdeményezésére – látott napvilágot 1782-ben. A felhívásnak konkrét, kézzelfogható eredménye ugyan nem ismeretes, mégis ekkortól szokás számítani a magyar népköltészet iránti érdeklődést, holott Révai még nem különböztette meg egymástól a nép- és műköltészetet. Erre valamivel később került sor. Kultsár István a 19. század első évtizedeiben két ízben (1811: Hazai s Külföldi Tudósítások; 1818: Hasznos Mulatságok) is közreadott felhívást „a köznép dalainak” összegyűjtésére. Közben azonban – írja Voigt – „megtanultuk” a különbséget „mesék” és „népmesék” között. „Ekkor fedeztük fel a magyar népköltészetet”. Van abban valami jelképes, hogy amíg a komáromi származású Kultsár István két Pesten megjelenő lapban is a „köznép dalainak” összegyűjtésére buzdít (vélhetően először írva le ebben az összefüggésben a népdal szót), csaknem két évszázad múltán, 1999-ben Voigt Vilmos a Komáromban megjelenő Acta Etnologica Danubiana hasábjain a budapesti egyetem diákjai farsangjának folklorisztikai leírását, elemzését adja.

A szerző az 1965 és 1999 között keletkezett dolgozatokat (összesen negyvenötöt) az eredeti megjelenés formájában adja közre azzal, hogy általában utólagos, néhány esetben újabb kistanulmánynyal felérő megjegyzéseket fűz hozzájuk. Ezekben a keletkezés körülményeit és a szakirodalom újabb vonatkozásait tárja az olvasó elé. A tanulmányok, eredetileg bárhová is íródtak, magukon viselik az egyetemi oktató, a tanár keze nyomát. Amellett, hogy egy-egy tudományos problémát tárgyalnak, példák ezek az éppen felnövő és a mindenkori kutatónemzedékek számára.

Az ember ambivalens érzésekkel teszi le a köteteket. Egyrészt örömteli esemény, hogy végre összegyűjtve is olvasható néhány tucatnyi fontos, még ha a maga idejében – Voigt Vilmos szarkasztikus humorával élve – „hatástalannak” is bizonyult tanulmány. Másrészt a szerző mai megjegyzései, kommentárjai mindenre, csak derűlátásra nem sarkallják az olvasót. Az egykori megjelenés (vagy meg nem-jelenés) körülményeinek, a szerkesztők packázásainak az ecsetelése Csokonai Vitéz Mihály méla Tempefőijének alcímét juttatja az eszembe: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban” (poéta helyett persze szinte minden egyéb, nem „praktikus” hivatás – művész vagy pedagógus, illetve folklorista! – behelyettesíthető). És ebben a pesszimizmusban hosszú távon mégis végtelen optimizmus lappang: milyen óriási szerencse, hogy Csokonai figyelmeztetése ellenére azóta (őt magát is beleértve!) hány „bolond” gazdagította maradandó művekkel a magyar (és ezáltal az európai) kultúrát, tudományt!

A második kötet tájékoztató utószavában amolyan óhajként veti fel a szerző, hogy „akár folytatása is lehetne a mostani tanulmánykötetnek”. Az olvasó sem kívánhat ennél többet. De kevesebbet sem.