A bejutás és a környezet kultúrájáról

Városszerte plakáterdő, az utcákat Sziget-pólós fiatalok járják, a Margit-híd zászlódíszben. Színes Sziget-zászlókból a fesztivál területére is jutott bőven, de nem csupán ennyi a díszítés. Szinte bármerre fordul az ember, van miben gyönyörködnie. A kocsmák, az ücsörgő- és pihenőhelyek, a fő- és mellékutcák, a kempingzónák és a gasztrozónák úgy vannak megtervezve, hogy esztétikai élményt nyújtsanak a látogatónak. Lampionok, esernyőkből kreált lámpák, vicces szobrok, művészi graffitik, diszkógömbökkel díszített fák. És a látogatók hálásak is mindezért, legalábbis akikkel eddig beszélgettem, nyolcvan százalékban a környezet miatt járnak vissza a Szigetre. A zenei kínálat ugyanis szinte valamennyi nagy európai fesztiválon hasonló, mivel a világsztárok ilyenkor szántják végig a kontinenst. Évek óta nem találkoztam a hajógyári szigeten olyan emberrel, aki egy konkrét előadó miatt vett volna jegyet. Apropó, jegy. A keddi nap egyik legjobb zenekarába a bejárat előtt futottam bele. Magyar népzenét játszottak, az előttük levő ládikóra pedig ez volt írva: „Folk for ticket” – vagyis össze akarták muzsikálni a jegyre valót. Hát, nem tudom… Ha mindhárman be akartak jutni aznap, sokáig kellett játszaniuk. Kedden egyébként levetítettek egy filmet, amely Szerbiában már díjat is nyert, és amelyet három éven át készített Kerékgyártó Yvonne rendező. A Free Entry belógási tippeket is ad, a három év pedig három egymást követő fesztivált jelent, ami egyáltalán nem látszik, mert olyan az egész, mintha tényleg egy huszonnégy órás Sziget-őrületet örökítene meg. Ha már a belógásnál tartunk: a 22 év alatt sokféle módszerről keringtek mendemondák, tavaly például a karszalag levételére és újbóli felrakására kitalált rafinériáról hallottam. Azt azonban maguk a szervezők mesélték, hogy egyszer a Duna-parton egy bokorban kenura bukkantak a látogatók. Valakik azzal érkeztek. A becsületes megtalálók leadták a járművet, aztán jelentkezett érte a tulaj, aki vissza is kapta. A kreatív belógási technikákat, a jó poénokat ugyanis a Sziget is díjazza, például anno egy sárkányrepülővel érkező is ingyen kapott karszalagot. Nem tudom, hány százalékban külföldiek idén a szigetlakók, de megint alig hallani magyar szót, a büfések párszor meg is lepődtek, amikor magyarul kértem valamit. Az olaszoknak, a franciáknak, a hollandoknak és a németeknek külön kempingjeik vannak, recepcióval, biztonsági szolgálattal, délutáni programokkal, saját élelmiszerbolttal. És most elérkeztünk a rendezvény legidegesítőbb pontjához, a motozáshoz. A motozás a belépésnél történik, és bár a Sziget internetes honlapján valamennyi világnyelven elérhető a belső szabályzat, úgy vettem észre, nem mindenki böngészte végig. Az, hogy alkoholt tilos bevinni a fesztiválra, még úgy-ahogy érthető („tessenek berúgni a mi hasznunkra”), de az, hogy egy személy csak 2,5 liter vizet vagy üdítőt vihet be, szerintem szemétség. Perceken át fotóztam, ahogy a harminc fokban a motozók szétszedik a hatos karton ásványvizeket, és öt palackot a szemetes konténerbe dobnak (ha ketten voltak a cipekedők, akkor csak négyet). Aztán odajött egy kedves, ám határozott biztonsági őr, és megérdeklődte, melyik lapnak fotózok. Nem mindegy az neked? Úgysem vagy rajta a képeken. Egyébként a barátaimat örökítettem meg az érkezés pillanatában. Erre elhúzta a száját, megköszönte az együttműködést és hála istennek lelépett. Odabent egyébként mindent borsos áron mérnek, a félliteres üdítő például 450 forintba kerül, az ásványvíz ennél valamivel olcsóbb, egy korsó sör 650 forint, az ételárak pedig finoman szólva is belvárosiak. Bár igaz, ez is belváros, sőt, a város szíve, úgyhogy földrajzi szempontból teljesen adekvát a turistakopasztás. A tisztaságra, higiéniára viszont nem lehet panaszunk, a Toi-Toi vécékben például szinte mindig van vécépapír, a mosdókonténerekben pedig folyékony szappan, amit még egyetlen más fesztiválon sem tapasztaltam. Ezen a téren rendkívül látványos az expanzió: az 1993-as Szigeten mindössze 7 konténert használtak, idén már 370-et.