Több mint másfélszáz év után megszűnik Indiában a távirat

"Jöjjön! Mi mindannyian Indiában vagyunk" - ezt a tömör üzenetet 66 éve, éppen a szubkontinens véres szétszakadása után küldte Szantos Sarma édesanyja.  "A határon való átkelés kockázatos volt. A távirat a család tájékoztatásának, a sürgős információk küldésének és a találkozók megszervezésének egyetlen eszköze volt" az egész világon - emlékszik vissza Sarma, akire a család egyetlen írni és olvasni tudó tagjaként az a feladat hárult, hogy megfogalmazza a sokszor életet mentő táviratokat. Mint mesélte, 1947 nyarán ő üzente meg a nagybácsiknak, hogy hagyják el az újonnan megalakult Pakisztánt, és jöjjenek a család után Újdelhibe, megmenekítve őket így a több százezer életet követelő vallási erőszakcselekményektől.    A brit gyarmati uralomtól való függetlenedés évében, 1947-ben 20 millió üzenetet küldtek szerte az országban, ez a szám tavaly viszont már nem haladta meg a 40 ezret sem, amelyek nagy részét kormányzati hivatalok továbbították a félreeső régiókba. Az üzenetek írása ma már morzekódok helyett számítógéppel történik, egy szóért átszámítva 32 forintot kell fizetni.    Az első távíróhuzalokat 1851-ben Kalkuttában, az akkori fővárosban fektették le a brit gyarmatosítók. A 40 kilométer hosszú sürgönydrótok a Hooghly folyótól indultak és a Bengáli-öböl egyik fontos kikötőjéig értek. A századfordulóra 200 ezer kilométerre bővült a távíróhuzalok hossza. Az üzenetek többnyire bírósági döntésekről, születésekről, halálesetekről, háborúról vagy épp meteorológiai előrejelzésekről szóltak. A szolgáltatás - helyi nevén "Taar" - ezenkívül fontos szolgálatot tett az 1600-ban alapított brit kelet-indiai társaságnak is, segítette megőrizni politikai és katonai befolyását a régióban. 1857-ben például, amikor az indiai katonák fellázadtak, országszerte hatalmas felkelést idézve elő a gyarmati uralom ellen, a telegramnak kulcsszerepe volt abban, hogy a britek úrrá tudtak lenni a kaotikus helyzeten.     Harit, az Újdelhiben található híres Kashmere Gate Telegraph Office munkatársa elmondta, hogy az utóbbi időben már csak azok tértek be hozzájuk, akik valamilyen hivatalos okból akartak táviratot küldeni. "Ez már nem egy születés vagy halál bejelentéséről szólt. Ahhoz az emberek a telefonjukat vagy a mobiljukat használják" - mondta Harit, felidézve azokat az időket, amikor még kígyózó sorok álltak a hivatalban, és naponta 10 ezer táviratot adtak fel. A távirat-szolgáltató ágazat csak az utóbbi hét évben 250 millió dolláros (több mint 55,6 milliárd forintos) veszteséget könyvelt el Indiában, aminek hátterében a nemzeti mobiltelefon-előfizetések számának ugrásszerű megemelkedése áll: áprilisban elérte a 867 milliót, ez kétszer annyi, mint négy évvel ezelőtt volt.     Baldzsit Szingh, az újdelhi iroda 1972 óta szolgálatban lévő másik alkalmazottja az 1984-es "nagy hajrára" emlékezett vissza. Abban az évben gyilkolták meg Indira Gandhi kormányfőt, és a halálát követő politikai felfordulás és erőszakcselekmények nyomán a nap 24 órájában jöttek-mentek a táviratok. "Napokig haza se mentünk" - mesélte Szingh.    A távirat-szolgáltatás három évtizeddel ezelőtti virágkorában országszerte 45 ezer távirati iroda szolgálta ki a lakosságot, számuk mára 75-re csökkent. Az ott dolgozó mintegy ezer távírász többségét nem fenyegeti a munkanélküliség, ugyanis áthelyezik őket egy másik munkakörbe.    Dzsagdis Csand Sarma közel 35 éven át élt abból, hogy segített a Kashmere Gate-i hivatalba betérő analfabéta ügyfeleknek megírni a továbbítani kívánt üzenetet. Mint mondta, az 1980-as években napi 150 telegramot készített el, az utóbbi időben ha három üzenet jutott egy napra, az már jónak számított. Igaz, azóta, hogy június 12-én a kormány hivatalosan bejelentette a távirat-kézbesítési szolgáltatás megszűnését, az irodák megnövekedett forgalmat tapasztaltak. "Eldöntöttük, hogy táviratot küldünk egymásnak" - mondta Tarun Dzsain informatikus. "Hamarosan ez már csak történelem lesz" - tette hozzá.