Tényleg történelmi találkozó

Havanna. Kirill pátriárka és Fe-renc pápa mai kubai találkozó-ján közös nyilatkozatot ír alá a római katolikus és az orosz ortodox egyház kapcsolatai-nak jövőjéről. A két egyház vezetőjének ez az első találko-zója a nyugati és a keleti ke-reszténység között 1054-ben bekövetkezett szakadás óta.

A II. vatikáni zsinat végén, 1965-ben vonta vissza kölcsönösen a római katolikus és az ortodox egyház egymás kiközösítését, azóta tervezik a pápa és a legnagyobb ortodox közösség vezetője, az orosz pátriárka ma megvalósuló találkozóját. Ferenc pápa február 18-ig tartó mexikói látogatása előtt, a havannai José Martí Nemzetközi Repülőtéren találkozik az orosz ortodox egyházfővel, Kirill pátriárkával. VI. Pál pápa és I. Athénagorasz konstantinápolyi ökumenikus pátriárka első, 1964-es találkozója óta viszonylag rendszeres a kapcsolat a mindenkori pápa és a mindenkori konstantinápolyi pátriárka között, ám az orosz ortodox pátriárkával eddig minden találkozási kísérlet meghiúsult. Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának egyetemi tanára közölte, „akár a Jóisten humorának is betudhatjuk, hogy az oly régóta várt találkozó egy híresen egyházellenes országban valósul meg.” A Közel-Keleten üldözött keresztények problémája miatt tartandó találkozó komolyságát jelzi, hogy egy dokumentumot is aláírnak. Emellett szimbolikus jelentőségű is a pápa és a legnépesebb ortodox egyház vezetőjének találkozása: jelzi, hogy a keresztények képesek az összefogásra.

Az 1054-es nagy egyházszakadás (skizma) előzményei évszázadokra nyúlnak vissza. A Római Birodalom nyugati felének 476-os összeomlása után a városiasodott, hellenisztikus hagyományú, idővel görög nyelvűvé vált Bizáncban, ahol a világi hatalom befolyása igen erős volt az egyházra, ragaszkodtak ahhoz, hogy az egyházat öt patriarchátus (Róma, Konstantinápoly, Antiochia, Alexandria és Jeruzsálem) irányítsa, hogy ezek pátriárkái rangban egyenlők, és egyházkormányzati téren egyik sem avatkozhat bele a másik ügyeibe. Nyugaton ellenben Róma püspöke Szent Péter utódaként már a 4. században kinyilatkoztatta főségét a többi püspökkel szemben. A keresztény Kelet és Nyugat a következő századokban eltérő módon fejlődött. Az érintkezés egyre nehezebbé és ritkábbá vált, nőttek a különbségek a liturgiában (például az áldozás gyakorlatában, az igehirdetés nyelvében) és az egyház szervezetében. Másként alakult a szerzetesség intézménye, a cölibátus engedélyezése, illetve tiltása, ami végül a hatalmi torzsalkodásokkal is terhelve szakításhoz vezetett. A nyugati és a keleti kereszténység közötti ellentét esetében a különbség nem annyira teológiai, mint külső, jogi, adminisztrációs. A legnagyobb probléma az ortodox egyházak számára a pápai primátus (elsőség) elfogadása. A keleti egyházban nehezen tudják elképzelni, hogy Rómából neveznek ki egy püspököt mondjuk Ausztráliába. Az ortodox egyházak ugyanis egymástól független és egyenrangú, úgynevezett autokefál egyházak.

A teológiai különbségeknél említsük meg az ún. Filioque-vitát, vagyis, hogy míg a nyugati kereszténység szerint a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik, addig a keletiek nem fogadják el az „és a Fiútól” betoldást a hitvallásba. Ellentét van továbbá abban is, hogy a nyugati egyház a világ pokol-purgatórium-mennyország felosztását vallja, míg az ortodoxoknál nem dogma a tisztítóhely. A nyugat-európaiaknak ugyanakkor vonzó tud lenni az ortodoxok imakultúrája – az ortodox vallás ősforrás jellegét és erős hatását jelzi, hogy az Athosz-hegyi (görögországi autonóm kolostorköztársaság) kolostorok népszerű zarándokhelyekké váltak a nyugati keresztényeknek is .