Német választások, avagy a tét Európa számára

Angela Merkel kancellár és 2009 óta szolgáló mostani csapata átvezette Németországot a gazdasági világválság legnehezebbjén, és ezzel az euróövezet, végeredményben az Európai Unió is megmenekült.    A német választóknak, sőt, Európának és a világnak is van oka hálára, ám azt is tudni kell, hogy Németország nem szívjóságból került a nemzetközi mentőangyal - vagy bálanya - szerepébe. Valószínűbb, hogy nem volt és ezentúl sincs más választása, akár Merkellel, akár nélküle.    Németország gazdasági sikerének titka az export, annak pedig a német versenyképesség a titka.    A német export versenyképességét két fő tényező alapozta meg.     Az egyik az, hogy a német bérből és fizetésből élők, az alkalmazottak az utóbbi évtizedben viszonylag - korábbi helyzetükhöz képest - lecsúsztak. Németországban - a kontinentális Európában élenjáró módon már 2003-tól - munkajogi reformokat vezettek be, átalakították az adó- és járulékrendszert, csökkentették a szociális ellátásokat. Ezek, és a munkahelyek exportja, a munkanélküliségtől való fenyegetettség mind-mind oda vezettek, hogy a német alkalmazottak reáljövedelme viszonylag, illetve a múlt évtizedben már abszolút értékben is csökkent. Az utóbbi egy-két évben volt némi javulás a dolgozók jövedelmében - így a hazai kereslet kis mértékben ellensúlyozhatta azt a kárt, amelyet a világválság miatt szűkebb külpiacok okoztak a német hazai összterméknek (GDP) -, de a német gazdaság szerkezeti átalakulása hosszabb távon is exportra, következésképp bérmérsékleten alapuló versenyképességre ítéli az országot.    A német versenyképesség másik legfontosabb tényezője az euróövezet maga. Az euróövezet sajátos többletelőnyhöz jutatta Németországot. Az euró árfolyama ugyanis az euróövezet átlagos nemzetközi gazdasági megítélését fejezi ki. Vagyis a német gazdaság számára az euró gyengébb, olcsóbb valuta, mint ha Németország továbbra is egyedül tartaná fenn egykori saját pénzét, a márkát. Ugyanakkor az euró drága valuta az euróövezet gyengébb gazdaságú országai számára. Ezért a német export versenyelőnyre tesz szert mind az euróövezetben és az EU-ban, mind az egész világon ahhoz képest, mintha az euróövezet és az euró nem léteznék.    A német versenyképesség e második pillére arra ítéli Németországot, hogy szinte mindenáron megvédje és megmentse az euróövezet, a versenyképesség első pillére, a német dolgozókra eddig kényszerített áldozat pedig arra készteti, hogy lassan haladjon a mentőakciókkal, kímélje a hazai választópolgárok idegeit és pénztárcáját.    Nem valószínű, hogy a német adórendszert úgy átalakítanák, hogy a nagy jövedelműek és a vállalatok befizetéséből teljék egész Európát támogató gazdasági növekedési programok finanszírozására. A nemzetközi versenyképességi verseny kárvallottjai, a bérből és fizetésből élő németek pedig egyszerűen nem terhelhetők már adóemeléssel.     Ha Németországot mégis rá akarnák venni az európai támogatások növelésére, akkor ebből a dilemmából - hogy ahol van pénz, az exportőr nagyvállalatoknál, onnan nem lehet elvenni, ahonnan meg el lehetne venni, a lakosságtól, ott pedig már nincs pénz - egyetlen kiút látszik: a hitel, vagyis a német államháztartás hiányának növelése. Ám ez sem járható út, mert az euróövezeti mentőalapok előkelő nemzetközi hitelminősítése nagyrészt Németország elsőrendű "AAA" adósosztályzatán nyugszik. Ha növekvő német közadósság ezt megrendítené, összeomolhatna az egész európai pénzügyi mentőövrendszer.    A német "fejőstehenet" tehát kímélni kell, és a német kormány eddig gondoskodott is a kíméletről.    Az EU mentőalapjai már tavaly tavasszal megünnepelték az egybillió dolláros álomhatár túlszárnyalását. Ám hogyan? Az elért kompromisszum szerint a tavaly július elsején indult, 2014 első feléig teljesen feltöltendő Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) 500 milliárd eurós keretéhez átmenetileg - az ESM feltöltéséig - hozzászámítják az ideiglenes euróövezeti mentőalap (EFSF) 440 milliárd eurós keretéből az addig még hitelként ki nem helyezett, rendelkezésre álló több mint 200 milliárd eurót, továbbá a második görög mentőprogramra szánt 102 milliárd eurót, amely az Európai Bizottság garanciakeretéből (EFSM) és az euróövezeti országok kétoldalú kölcsöneiből származik. Így a teljes összeg látszatra 802 milliárd euró, tavaly tavaszi árfolyamon 1,05 billió, mostani árfolyamon 1,08 billió dollár. Csakhogy ez a pénz részint nincs kiszignálva az érintett eszközökbe, azonfelül a teljes névleges összegből csak 500 milliárd euró a kölcsönökre még le nem kötött pénz.     A fődolog azonban az, hogy az euróövezeti támogatók teljes aktuális készpénzfizetési kötelezettsége messze nem annyi, mint amennyit a lehetséges támogatási összegek sugallnak. Mindössze 80 milliárd eurónyi letét a kötelezettségük az ESM-be, a többi túlnyomórészt garanciavállalás az Európai Bizottság korábbi  és az euróövezeti mentőmechanizmusok újabb kötvénykibocsátásaira, azaz hitel felvételére. Az így olcsón szerzett hitelt adják tovább, kissé magasabb kamatra, a támogatott országoknak, amelyek tulajdonképpen jól járnak, mivel a piacon csak annál is sokkal drágábban, vagy egyáltalán nem jutnának kölcsönhöz.    A támogatottak eddig rendben törlesztettek az euróövezeti mentőalapoknak, így a garanciák lehívására sosem volt szükség. A legnagyobb letétadó és a legnagyobb kezes - 27 százalékos aránnyal - Németország, de ez a rendszer egyelőre néhány milliárd euróra korlátozta Németország tényleges fizetési kötelezettségét.    A német választások tétje Európa számára végül is az, hogy a német kormány mentőkedve megmaradjon, de olcsón teljesíthesse, amit elvárnak tőle.